Nem hisszük, hogy a Petőfi-kutató bárhol annyi forrásművet, annyi adatot lelne - Budapesten kívül - mint Kolozsváron. Jókai azt írta egyszer, hogy március 15-ét szent Petőfi-napjának kellene elnevezni. Ezt az évet, amelyben Petőfi születésének századik évfordulóját ünnepeljük, szent Petőfi esztendejének kellene tekintenünk s mindenkinek - különösen magyar íróféle embernek - Petőfivel kellene foglalkoznia. Kitől mi telik.

Szent Petőfi esztendejének elején azzal az elhatározással léptem a kolozsvári egyetemi könyvtárba, hogy az itt található anyagról a Petőfi-kultusz hívei számára valami rendszeres összefoglaló kimutatást készítek. Ámde csakhamar be kellett látnom, hogy erre a napi robotba fogott embernek sem magánszorgalma, sem magánideje nem elegendő. A Petőfi-rajongó lépten-nyomon megakad ebben az óriási tömegben, mint valami rengeteg őserdőben. Itt egy hatalmas fát csodál percekig, ott egy bűbájos kis virágnál felejti magát, az iszalag lábára fonódik, ízes gyümölcs csiklandozza ínyét, madárdal mámorosítja, színek szédítik kápráztatóan, illatok hódítják: haladni nem tud. Így vagyunk a Petőfi-források könyv- és újság-rengetegében is. A legjelentéktelenebb adat is megragadja érdeklődésünket. Százszor elolvasott verseit újra elolvassuk, ha első megjelenésük helyén, régi újságok fakó lapjain, vagy ereklye-számba menő első kiadásokban bukkanunk reájuk; ismert és ismeretlen levelei, a rajongók és ócsárlók, barátok és ellenségek, hívek és, irigyek nyilatkozatai, cikkei és versei, adatgyűjtők közlései és vitái, kortársak visszaemlékezései és kortársak utódainak följegyzései, mind-mind megállítanak: haladni nem tudunk.

„Jókai azt írta egyszer, hogy március 15-ét szent Petőfi-napjának kellene elnevezni. Ezt az évet, amelyben Petőfi születésének századik évfordulóját ünnepeljük, szent Petőfi esztendejének kellene tekintenünk…” 

Egész ember, sőt egész emberek volnának szükségesek ehhez a munkához, teljesen szabad idővel, teljes munkaerővel. A könyvtár megcsinálhatná, a Petőfi-anyag teljes, szakszerű összeállításával kivehetné részét a Petőfi-jubileumból. Ez méltó volna ehhez a nagyszerű könyvtárhoz, amelyben a legkényesebb nyugati ízlésű kultúrember is a mai életsivatag oázisát találja meg; de méltó lenne ahhoz a Petőfi- kultuszhoz is, amely Kolozsvár falai között már a költő életében is föllángolt s a Petőfi-Muzeum című folyóiratban és Ferenczi Zoltán Petőfi-életrajzában érte el tetőpontját. Mert itt Kolozsváron készült el az eddigelé leggondosabb, legértékesebb Petőfi-életrajz, amelyet a Kisfaludy Társaság megkoszorúzott s Ferenczinek és néhány társának köszönhetjük az egyetemi könyvtár nagy és szinte fölbecsülhetetlen Petőfi-anyagát, mindenekelőtt a Petőfi-Muzeum című folyóiratot. (…)

Nem hiába írta nekem Hatvány Lajos, aki Petőfi vőlegénységéről szóló könyve után most Szendrey Júlia könyvét szeretné megírni, hogy ezt Bécsben nem tudja elvégezni, csak Budapesten vagy Kolozsváron. Ebből a rengeteg anyagból szedjük össze azt, ami Petőfi Kolozsváron tartózkodására vonatkozik. Nem a száraz irodalomtörténeti kutatás szempontjából, hanem főként azért, hogy a téves és fölületes fölfogással szemben kimutassuk, hogy Petőfit már a saját korában is elismerték, megbecsülték, sőt ünnepelték, dicsőítették, aminek mértéke teljesen túlszárnyalta az alacsony vagy értelmetlen lelkek támadásait, gúnyát és piszkolódásait. Petőfivel tehát nem példálózhatnak és nem vigasztalódhatnak a tehetségtelenek, a zavaros különcök s az irodalom és művészet patologikus hóbortosai, az ő példája alapján nem bízhatják fölfödöztetésüket és dicsőségük megítélését az utókorra. Mert bármily elmúlhatatlan az a fény, amelyet Petőfi a jövőbe vetett, nem szabad megfeledkeznünk arról a hatásról sem, amelyet saját korára gyakorolt.

Olyan aktív, olyan életszomjas, olyan forradalmi egyéniség, mint Petőfi volt, olyan izzó eleven erő el sem képzelhető anélkül, hogy korától és környezetétől a közvetlen hatás sikereit ki ne kényszerítette volna. De irodalmi, esztétikai fölfogása sem volt olyan, hogy gőgösen lenézve saját korát, elégtételért, elismerésért, elbizakodottan a jövőhöz fordult volna. Arany János Petőfi irodalmi politikáját is fejezi ki akkor, amikor azt mondja, hogy „ha az érthetetlen szépségek kora nem járt volna le, ők lejáratják”. Igen, a költőnek úgy kell írnia, hogy megértsék. Azért lehet nagyon szép.

A koltói mézeshetek 

Petőfi, amint Szinnyei megállapítja, négyszer, Ferenczi szerint ötször volt Kolozsváron. Először 1847. október 21-én érkezett ide, közvetlenül a Koltón töltött mézeshetek után. Szeptember 8-án volt az esküvője, ahonnan Teleki Sándor gróf négyesfogata röpítette az ifjú párt a koltói várba.

Hat hétig élték Petőfiék Koltón mézesheteiket. Esküvője előtt kelt utolsó versében (Azokon a szép kék hegyeken túl) azt írja Petőfi menyasszonyának, hogy “Oda viszlek szép Erdélyországba”

Erdély képe úgy lebegett Petőfi előtt, aki eddig még nem volt ott, mint valami tündérvilág, a szabadság és szerelem boldog szigete, ahová harcok árán hódított szerelmesével elrejtőzik. „Regényes magányban… gyakorlom én be azt a régen óhajtott szót: Kedves feleségem!" — írja, s Koltón a legelső dalában már csaták után csendes helyre rejtőző fáradt oroszlánhoz hasonlítja magát, aki felesége keblén nyugszik. És a mézeshetek csöndjében föl-föl- csendülnek a dalok, hogy halljuk mi is, emlékező, merengő utódok Petőfi csókjainak csattanását, lássuk a boldog Petőfit, üdvösségének tetőfokán, hányt-vetett életében annyiszor áhított polgári jólétnél is fényesebb nagyúri kényelemben, végigdőlve a pamlagon, amikor bús őszi szél beszél a fákkal, dél s est között, olvassa imakönyvét: a szabadságháborúk történetét. “Egyik kezemben édes szendergőm / Szelíden hullámzó kebele…”. De házasságának talán legelső napjaiban, ebben a Koltón írt második versében már a szabadságról dalol, vérpanoráma lebeg előtte, látja a jövendő kor jelenéseit, szíve dobogása menydörgés, fején villámok futnak át s azalatt “Keblemre hajtva fejecskéjét, alszik / Kis feleségem mélyen, csendesen.

Ez a halk, finom refrén úgy övezi szelíd keretben ezt a harsogó himnuszt, mint ahogy Petőfi csapongó, küzdelemre született, féktelen nagy lelke megpihent itt erre a pár hétre az úri jólét zavartalan, harmonikus magányában. Huszonegy verset írt ezalatt a hat hét alatt, átlag tehát minden két napra jut egy vers. Itt írta a September végént, amelyet a boldogság napjaiban is reácsapó elmúlás gondolatának, a prófétai ihletben megremegő férfibánatnak tökéletes művészi kifejezése a világirodalom lírájának egyik legcsodásabb remekévé tesz; itt írta a fiatal hús és vér csapongó játékának szinte parasztos-őszintén érzéki, de mégis mindvégig kedves dithirambját (Tíz pár csókot egy végből!), amelyben a házasság páros életének gyönyörűségét magasztalja. De hogy Petőfinél mennyire nem volt frázis a legnagyobb frázisa sem, arról mézes hetei is tanúskodnak. „Szabadság, szerelem, e kettő kel nekem" - ez a két verssor volt egyik kötetének a jeligéje, s íme, a mézeshetek mámorában sem elégszik meg a szerelem ujjongó dalaival. Nemcsak a saját sivár életének bús jelenetei támadnak reá a múltból (Amióta én megházasodtam, Egykor és most. Csendes élet), hanem állandóan fog­lalkoztatja a haza, a szabadság, a nép ügye. Mennyire megüresedtek, elhalvá­nyultak, kifakultak már ezek a szavak a sok hazug, színfalhasogató hangoztatástól, milyen életerős, piros a szí­nük Petőfi verseiben. (…)

Első állomás a mézeshetek után Kolozsvár (…) Az első kolozsvári tartózkodása Petőfinek a legfontosabb, legérdekesebb. Erre vonatkozólag az alábbi forrásaink adnak tájékoztatást, ha nem is oly részleteset, mint mi kívánnánk, hiszen mi ennek a két napnak minden percét szeretnénk a múltból visszavarázsolni és magunk előtt lepergetni.

1. Petőfi Kolozsváron 1847. október 21-én, megérkezése napján kelt levele;  2. El innét, el e városból… című, Kolozsváron írt verse; 3. Szilágyi Ferenc Múlt és jelen; 4. Méhes Sándor Erdélyi Híradó című kolozsvári lapjaik 1847. október 28-ik számaiban névtelenül; 5. Kovács Pál Hazánk című győri lapja 1847. november 6-i számában Szilágyi Sándor tollából megjelent tudósítások; 6. A Petőfi-Muzeum 1880-ban megjelent első számában Vajna Sándor Följegyzések Petőfi haláláról című cikk.

Bizony nem sok, amit ezekből megtudhatunk. Kár, hogy akkor még nem volt divatos az intervju. Hány mai üres közéleti nagyság megnyilatkozását adnók oda egy akkori Petőfi intervjúért. De Petőfinek egyetlen szavát sem örökítették meg akkori kortársai, pedig bizonyára akadt volna följegyzésre érdemes részlet a két nap alatt folyt társalgásból. De hiszen még az üdvözlésre elhangzott válaszát sem vetették papírra, csak egy pár szóval jelezték annak tartalmát.

Petőfi leveléből a mézeshetek mámora csap felénk, de beszámol régi vágyáról is, mellyel Kolozsvárrá iparkodott. Hangot ad örömének, hogy itt van, elragadtatással festi útleírásában a nyíres tetőről táruló gyönyörű kilátást. Nagyon tetszik neki Kolozsvár. „Utcáit gyönyörrel szemlélem a Biasini fogadójának egyik ablakából” - írja.

A Biasini fogadó 

Ez volt akkor Kolozsvár legnagyobb, legelsőrendűbb szállója. A Biasini gyorskocsi, amelyen Petőfiék is továbbutaztak, idehozta a vendéget Torda, Dés, Nagyvárad felől, az országút itt futott át a városon. Sok viszontagságon ment át azóta az öreg épület. Régi nevének jó csengése bizony megkopott falaival együtt, nyári kabarék és nem túlságosan előkelő zajos éjszakák lokáljaként szerepel. Országos hírű férfiút aligha szállásolnának most ide, csak a hajléktalan, vagy mondjuk hontalan újságíró örül, ha meghúzódik itten, azzal vigasztalgatva magát, hogyha jó volt Petőfinek, legyen jó neki is.

A Biasini-szálló a Dunky Fivérek cs. és kir. udvari fényképészek felvételén – Petőfi innen szemlélte gyönyörrel - amint írja - Kolozsvár utcáit

Most mégis mintha talán a Petőfi-esztendőnek való tisztességadás kötelességének érzése parancsolta volna, megtisztálkodott, kicsinosította magát, udvara rendes, lépcsőháza, szobái frissen festve, a kopott lépcsők fölött, amelyeket Petőfi lábnyomai óta aligha újítottak meg, embermagasságban virágdíszes szegély fut az emeletig s ott a folyosón is, ahol balkéz felől benyitunk a második szobába. Ez az a kettős számú szoba, ahol Petőfi meg a felesége három éjszakát töltötték.

Az éjszakák is csöndesek így nyáron a Biasini előtt, amelynek tetőgerincén egyébként a hangzatosabb és modernebb HOTEL GRAND SZÁLLODA betűi ékeskednek.

Csöndes éjszakán föltekintünk arra a két ablakra, ahogy szemben állunk az épülettel, jobb kezünk felől a második és harmadik ablakra, ott egyik közül valamelyiken könyökölt ki „Magyarhoni ismeretes és jeles költő Petőfi Sándor” az úrnak 1847-ik esztendejében, október havának 21-ik napján. Késő délután vagy talán már este is volt. Onnan szemlélte gyönyörrel - amint írja - Kolozsvár utcáit.

Vajon melyik ablakból mégis? Azt hisszük, inkább a harmadikból, az van inkább szemben az előtte elnyúló utcával, amely a Mátyás térhez és a Mátyás templomhoz vezet. Itt nézegetett ki a városba, amely olyan nagyon megtetszett neki, ahova olyan nagyon vágyott, ahova olyan boldogan érkezett hathéttel esküvője után a gyönyörű koltói kastélyban eltöltött mézeshetét követően.

Oh, mennyire szeretnénk megköszönni annak a kedves, derék, nagyműveltségű, szilaj, bohém grófnak, Teleki Sándornak azt a nemes és finom gesztust, amellyel átadta kastélyát a szegény költőnek, hogy legalább azt a hat hetet gondtalanul, urasan tölthesse el!

De vajon lehetett-e gondtalan így is, akkor is a szegény ember, a pro- letárművész élete, tudta-e, tudhatta-e feledni az anyagi gondokat, amelyek fölszárnyaló lelkét a hétköznapiság sarába rántották? Nemcsak a haza sorsán való aggódás felhői vontak árnyat a koltói szép napok egére, borúsan és derűsen egyaránt megnyilatkozik e verseiben a saját szegénységének gyötrelme is. Hánytvetett, hajléktalan, csavargó, koplaló életének aligmúltjából hangulatok felhőznek és jelenetek tárulnak elébe sötét kísértetekként s a boldog szerelem csengő lírájába borongó, zokogó sorokat szőnek.

Sohasem volt elég pénze szegény Petőfinek, pedig mennyit dolgozott! Húsz éves korában írt versében (Szobámban) nyomorgó életéről, de minden bajában hűséges vigasztalójáról, költészetéről magasba ragadó strófákat zeng s a hetedik égből lerántja az anyagi gond.

„De már derül! Szivárvány támad

Amott a rákosi mezőn,

Sétára hát! . . . Csak el ne csípjen

Valamelyik hitelezőm.”

Akinek jólesik, fogadja ezt humornak, ötletnek; ez a humor komoly anyagi gondok kemény sziklájából fakad, ez az ötlet a mindennapi kenyérért vívott harc fegyveréből szikrázik elő.

Éppen így bukik le a magasból abban a versében, amelyet Kolozsvárra utaztukban Désen ír (Ez már aztán az élet). Az esküvőjét megelőző idők vidám barátkozásai, vendégeskedései, utazgatásai, s a koltói mézes hetek után közeledik a mindennapi élet gondterhes világa elé.

„Mi kéj, így kóborolni

Hegyen és völgyön túl,

Mi kéj! Mint dagad keblem!

S erszényem mint lapul!”

Igen, a gazdag uradalmi inspektor egy fillér nélkül bocsátotta útnak leányát a koldus poéta vővel, aki most is kitekint a Biasini-szálló emeleti szobájának ablakán. Azután leül, mert meg kell írni a győri Hazánk című lapnak úti levelét, és alighanem arra gondol, hogy mennyit kell még neki írnia, dolgoznia, mert viszi a feleségét haza Pestre, s a szerelem nemcsak csókból és ölelésből áll, hanem az asszonyt el is kell tartani. De Petőfi oly boldog és oly boldognak hiszi Juliskáját is, hogy versben (Egy apához) legalább megbocsátanak a zord öregnek, akinek szemére hányja:

„Annyit sem mondál nékiek:

Vajjon lesz-e mit ennetek?

Bár meggyőződései vala,

Hogy első, akivel

Találkoznak, a nyomor lesz

S majd el sem hagyja őket ez.”

Ez a hatodik verse, amelyet Pestre érkezte után, tehát a pesti házas élet legelején ír. De már előbb is halljuk a gond komoly hangját. Kolozsvárról hazafelé útközben betér Szalontán Arany Jánoshoz, hogy pihenjen egyet legjobb barátja kicsiny hajlékában, meleg tűzhelyénél. Itt írt versében (Arany Jánosnál) az idő a vén hajdú, ki őt dologra kergeti; már nem a hírvágy ösztönzi „Hogy munkába öljek napot és éjszakát! /Mint napszámos nyúlok íróeszközömhöz/, Aki a sátánnak elalkudta magát!”

Igen, a sátánnak, mert sátán a mindennapi élet gondja, a koszt, kvártély, mosás, dohány, ruha, cipő s mind, amit a költőnek elő kell teremtenie. Hány száz meg száz kisebb-nagyobb epigon érezte és érzi ma is az újságíró robotba fogott írónak ezt a gyötrelmét, amelynek Petőfi oly sokszor ad kifejezést. Legnyíltabban Arany Jánoshoz írt egyik levelében fakad ki ilyenformán: „Adna csak a nemzet nekem ezer pengőt, majd megmutatnám, nem lenne a pénze elvesztegetve”.

Ő is nagy népi hőskölteményt szeretett volna írni, erről cserélnek eszmét Arannyal, de hát Petőfinek apró verseket kellett írnia, lapot kellett szerkesztenie, regényt kellett fordítania, hogy megélhessen. A nemzet, amelynek ő elmúlhatatlan, fölbecsülhetetlen kincseket adott, neki nem adott ezer pengőt. A nemzet, az már ilyen, nyugodjunk bele vagy háborogjunk miatta, nem ad most sem, amikor Petőfi emlékét ünnepli. De talán nem veszi ünneprontásnak a tisztelt nemzet, ha a zajos és fényes ünnepségek napjain halkan föllebbentjük a fátyolt erről a sötét képről is. Talán-talán majd eszébe jut, ha nem is a nemzetnek, de valakinek, hogy ha nincsenek is ma Petőfiek, de még mindig van irodalom és kellene, hogy legyenek annak robottól és gondtól mentes, kedvük szerint dolgozó munkásai is.

Ki tudja, nem erre az írói nyomorúságra gondolt-e, nem az után a szabad, szép, művészi élet után sóhajtozott-e Petőfi is, amíg itt kihajolt a Biasini-szálló emeletén, a harmadik ablakon, az októberi estén, Juliskája pedig azalatt az útipoggyászból szedte elő a szükséges holmikat, vagy talán a pamlagon pihente az út fáradalmait.

Nézzük meg már legalább ezt a szobát, amelyet elég későn, de mégis megjelölt az utókor kegyelete. A Petőfi Muzeum első számában (1888. január-március) Korbuly József Petőfi Kolozsváron című cikkében még panaszkodik, hogy „e magyar városnak negyven év lefolyása alatt nem jutott eszébe önmagát megtisztelni azzal, hogy a Biasini-szállodának Petőfi által két napig lakott szobáját legalább egy szerény táblával megjelölje”. Ezt az elég szégyenletes mulasztást e felszólalás után csak kilenc év múlva tették jóvá - nem a város, nem a sajtó, irodalom, közélet vezetői, hanem a felső leányiskola növendékei, amint ezt az emeleten balról számított harmadik és negyedik ablak között elhelyezett kicsiny márványtábláról olvashatjuk: „Itt volt szállva PETŐF I SÁNDOR és neje 1847. okt. 21-től 24-ig. Megjelölte a helybeli áll. v felsőbb leányiskola kegyelete 1897. március hó 15.”

Az emléktábla leleplezéséről szóló tudósítás a Kolozsvár című lap 1897. március 16-iki számában azt mondja, hogy abban a szobában volt szállva Petőfi, amelynek két ablaka között helyezték el a táblát. Ez a két ablak a harmadik és negyedik, azonban két különböző szobának az ablakai, és minthogy nem valószínű, hogy azóta a szobák között a válaszfalakat eltolták volna, ez a tudósítás nyilván téves és Petőfiék abban a most második számú szobában lakhattak, amelynek ablakai a második és harmadik, mert az utána következő egy személynek való kicsiny szoba. A második számú szép tágas szoba, most új, de sablonos szállodai bútorokkal. Két ágy, két éjjeli szekrény, egy ruhaszekrény, asztal, székek, mosdó, pamlag, poggyásztartó, rajta útitáska, mert a szoba mindig el van foglalva. Hova lettek már azok a régi bútorok? Ugyan gondol-e, gondolt-e valamely utas arra, hogy ebben a szobában lakott valaha Petőfi Sándor Szendrey Júliával? Szoktak-e ilyesmire gondolni az emberek, a közönséges józan emberek? Nemcsak az ilyen magunkfajta, soha megkomolyodni nem tudó öreg diákok, akik régi könyveket, dohos újságokat bújunk, ócska hotelszobákban merengünk, fürkészve azoknak nyomait, „akik egykor voltak”. Éreznek-e meghatottságot az emberek, ha kinéznek ezen az ablakon, ahonnan egykor a fekete hullámos üstökű magas homlok alól, az a két sötét tüzű szem kilángolt?

A földszinten jobbra az étterem. Bizonyára itt volt a társas lakoma Petőfi tiszteletére. Elég tágas, boltíves mennyezetű helyiség. Csak ezek a szilárd boltívek emlékeztetnek arra, hogy régi épületben vagyunk. A falakon ma már modern, ínycsiklandó csendéletű olajnyomatok, gyümölcs, lelőtt nyúl, szárnyas vad, az ablaknyílások között tükör. Itt ünnepelték Petőfit azon a szép őszi estén, Petőfi- nótákat húzott a cigány, az üdvözlésekre Petőfi Dalaim című versének elszavalásával felelt, ide vonult az ifjúság fáklyás zenével, ide jött le emeleti szobájából közkívánatra Szendrey Júlia, hogy tanúja legyen férje ünneplésének és önmaga is részese legyen a reá sugárzó dicsőségnek, szeretetnek.

Mit csinált Petőfi Kolozsváron? 

(…) Petőfit egész Erdély rendkívül érdekelte. 1849-ben az volt a szándéka, hogy a Székelyföldön telepszik meg. Azt hisszük, legutolsó levelében, amely tőle fennmaradt, 1849. július 29-én azt írja feleségének, hogy Csíkszeredának és Kézdivásárhelynek gyönyörű fekvése van, Sepsiszentgyörgyé talán még szebb, ez a város jobban is tetszik neki. „Majd körülményesebben megvizsgáljuk, ha együtt utazzuk be Háromszéket, mint a fészket rakni akaró fecskék.”  A fészekrakásból nem lett semmi. Csakhamar az egész ország, mint egyetlen feldúlt fészek maradt a világba.

A Redout - az erdélyi országgyűlés székhelyén megnyilatkozó tiszteletet Petőfi nemcsak úgy fogadhatta, mint irodalmi munkásságának megbecsülését, hanem úgy is, mint politikai eszméinek, politikai irányának helyeslését

Hogyne érdekelte volna Petőfit Erdélyország fővárosa. Erdélyben című versét még az előző évben Koltón, nem is Erdélyben írta, 1846-ban egy baráti lakomán folyt eszmecsere hatása alatt rögtönözve. Ebben a modern formában is klasszikus erejű ódájában zugnak föl e prófétai sorok:

„A század viselős

Születni fognak nagyszerű napsütés,

Élet-halálnak vészes napjai.

Fogjunk kezét, hogy rettegni ne keljen,

Az eljövendő óriásokat.”

A következő év, 1847. október 21-én látta meg tehát először Kolozsvár városát. (…) Hogy mit csinált e két nap alatt Petőfi Kolozsváron, pontosan és teljesen senki sem írta le, ő maga sem, későbbi írásaiban sincs róla említés. Rohamos, gyors élet következett ezután, nem alkalmas a múltba visszatekintésre. A boldog percek, a derűs órák röpkeségével futhatott el ez a rövid idő.

Megérkezése után pár órával megírta levelét Kerényi Frigyeshez (a felvidéki költőtárshoz – szerk. megj). Ez nem olyan egyszerű magánlevél volt, nem is a címzetthez küldte, hanem a győri Hazánk című lapba, ahol az Úti levelek sorában jelent meg. Késő este volt már, talán el is törődött az úttól, rövidre fogta az írást és egy kedves, pajzán ötlettel, ami bizonyára a valóságos helyzetből pattant ki, hirtelen be is fejezi levelét. „Feleségem felkelt helyéről és hozzám közeledik. Kétségkívül fontos végzendői lesznek velem, tehát nem írhatok. Isten veled!”

Ugyanaz a dévaj, de tiszta, őszinte, egészséges, erotikus hang, amely az Oltsuk már el a gyertyát címűben, s a boldog, minden kielégülés utáni új vággyal fellobbanó szerelemtől izzó többi verssorokban fölcsendül. Az édes együttlétnek, a hosszú esztendőn át vívott nehéz harc után elért nász gyönyöreinek ez a forró illatos hangulata borul az első éjszakára, amit Petőfi és Juliskája a kolozsvári Biasini-szállóban töltöttek.

Másnap pénteken Petőfi már kora reggel az utcán van. Szilágyi Sándor azt írja, hogy a Corda-utcában pillantja meg Urházy társaságában. („Corda-utcára” a legöregebb kolozsváriak sem emlékeznek, a győri lapban alighanem sajtóhibával szedték a Tordai utcát, mert a Tordai utca, helyesebben Tordai út, éppen annak az utcának folytatása, amelyben a Biasini-szálló van, s amelyet éppen Petőfi itt tartózkodásáról Petőfi utcának neveztek el. Nyilvánvaló, hogy a szállóból kora reggel a Tordai út felé sétáltak legelőször. Úgy látszik, Urházy volt Petőfiék kalauza Kolozsváron, ő rendezte az ünnepi lakomát is.

Petőfiék is azt tették, amit más idegenek: megnézik a város nevezetességeit, Mátyás szülőházát és a város környékét is

Urházy György ügyvéd és újságíró volt, egy évvel fiatalabb Petőfinél,1823. december 15-én született. Méhes Sámuel Erdélyi Híradójánál dolgozott már 1842 óta, s így Petőfi ideérkezésekor is. Hogy Petőfit ő kalauzolta a városban, arra enged következtetni, hogy ismerték egymást már régebben, versei és tudósításai ugyanazokban a pesti lapokban is megjelentek, amelyekben Petőfi is dolgozott. A szabadságharcban, mint vitéz katona és Bem futárja vett részt, alaposan képzett újságíró volt. 1850-ben Pestre került a Pesti Naplóhoz, volt képviselő is, s az akadémia levelező tagjául választotta.

Szilágyi Sándor, a későbbi történetíró ekkor, mint húszéves ifjú Kolozsváron a királyi főkormányszéknél dolgozott, mint írnok, vagy gyakornok, de már írogatott is a lapokba. Mégsem tudott semmit arról, hogy Petőfi Kolozsvárra érkezik. Véletlen-e ez, vagy valóban nem előzte meg a hír Petőfi jövetelét, nem tudjuk. Semmiféle adat nem nyújt erre világosságot. De abból a tényből, hogy nem érkezése napján, hanem elutazása előtti estén rendezték tiszteletére lakomát és a fáklyás zenét, arra kell következtetnünk, hogy Petőfi valóban nem harangoztatta be előre jövetelének hírét és megjelenésének hatása alatt spontán történt az egész ünneplés.

Szilágyi tehát Urházy társaságában pillantja meg az „ismeretlent”. Olvassuk el a Hazánkban közlött tudósítását, s fogalmunk lesz az elragadtatásról, amelyet az ifjú Szilágyi érzett, hogy Petőfivel megismerkedhetett.  Szilágyi rögtön felismeri Urházy vendégében Petőfit - őszinte arcáról, villogó szemeiről, amint írja. Petőfiék is azt teszik, amit más idegenek: megnézik a város nevezetességeit, Mátyás szülőházát és a város környékét is. Fölmegy Petőfi az erdélyi országgyűlés ülésére is. A Redout karzatán figyeli meg őt Vajna Sándor s azzal az aprólékos részletességgel ír róla, amellyel csak az elismert nagyságokról szoktak megemlékezni a kortársak, akik szinte érzik, hogy a jövő számára örökítik meg a történelmi egyéniség mozdulatait, arckifejezését. Milyen különös, hogy csak éppen arra nem gondoltak, hogy azt, ami sokkal fontosabb, a beszédét örökítsék meg.

„Összefont karokkal” állt ott Petőfi, az elmélyedésnek ebben a testtartásában figyelve. De úgy látszik, mégsem kötötte le ez a tárgyalás. Egyik-másik országgyűlési tag után érdeklődött, azonban le sem ült és hamarosan elment. Az érdeklődést annál inkább magára vonta ő, amint a feléje irányuló sűrű tekintetek, sőt életrajzírója szerint a megjelenésekor fölhangzó tapsok is elárulták.

Szombaton este társaslakomát rendeztek tiszteletére a Biasiniban. (…) Felhangzott az Unió, a két országos nemzet, a magyar egyesülésének követelése, aminek Petőfi Erdélyben című verse már egy évvel azelőtt olyan erőteljes, lelkesítő kifejezést adott. Petőfi a fáklyás zenével tisztelgő „országgyűlési nemes ifjúság” szónokának adott válaszában is az egyesülés óhajtását hangoztatta s amit, mint költő, és mint politikus hirdetett, annak megvalósulását egy félév múlva már élvezhette is.

Petőfinek ez a kétnapi időzése több volt, mint irodalmi esemény Kolozsváron. Politikai jellegét nem csak az Unióról elhangzott beszédek adták, hanem az a tény, hogy a szélső radikális és demokrata politikai elveket nyíltan hirdető költőt nemcsak a közönség, az írók és az országgyűlési ifjak ünnepelték, hanem maguk az országgyűlés tekintélyes tagjai is.

Bármily demokratikus érzésű és felfogású ember volt is Petőfi, bármennyire ismerte és érezte saját értékét, bizonyára fölfogta annak politikai jelentőségét, hogy az őt ünneplők sorában ott látta a legjobb országgyűlési nevek viselőit. Az akkori nem nagyon gyakorlott és nem éles riporterszemek is észreveszik, hogy ennek az ünneplésnek politikai súlya is van, érzik annak a kezdetleges, sokszor naiv újságírásnak emberei is, hogy Petőfiben nemcsak a költőt, hanem az új Magyarországért, a népszabadságért, a demokráciáért és Magyarország függetlenségéért küzdő politikust is ünneplik. Az egyik riportnak legalább egy odavetett mondatából gondolhatjuk ezt. Kolozsváron - úgy látjuk a Múlt és Jelen tudósításából - voltak már ekkor a radikálisabb politikának hívei, akiknek nem ez volt az első nyilvános megmozdulásuk. Hetvenhét évvel ezelőtt dolgozó kolozsvári kollegánk Petőfi látogatásáról szóló riportját azzal kezdi, hogy ezt, mint „újabb progresszista ünnepélyt“ említi meg. Ebből megállapíthatjuk, hogy Petőfi látogatása előtt is voltak már Kolozsváron „progresszista ünnepélyek”. Annál különösebb, hogy Brassai Sámuel a harmadik kolozsvári lap, a Vasárnapi Újság szerkesztője annyira nem tulajdonított jelentőséget Petőfi kolozsvári látogatásának, hogy még csak meg sem emlékezett róla. Pedig személyesen is megismerkedett Petőfivel, s hogy mint költőt mennyire becsülte, kitűnik abból, hogy itt időzése után két hét múlva megjelenő lapjában erélyesen visszautasítja a Honderűnek Petőfi ellen intézett rendszeres támadásait. Brassai bácsi - úgy látszik - lemaradt a Petőfi-riporttal. Ezzel a védelemmel talán lóvá akarta tenni mulasztását.

Ha a minden művészlélekben ott lakozó hiúságának is hízelgett az ünneplés, minden bizonnyal többre becsülte ezt politikai jelentőségénél fogva. Költői nagyságának, férfias küzdelmének jutalmát láthatta Júlia meghódításában; de benne egy pillanatra sem hallgatott el a hazafi, a politikus s így az erdélyi országgyűlés székhelyén megnyilatkozó tiszteletet nemcsak úgy fogadhatta, mint irodalmi munkásságának megbecsülését, hanem úgy is, mint politikai eszméinek, politikai irányának helyeslését. Pedig ebből a szempontból Petőfi egyáltalán nem volt elkényeztetve, mert hiszen szélsőséges, túlzó radikalizmusa a nyílt köztársasági, kíméletlen, antidinasztikus elvei miatt nemcsak a reakciós tábor és személyes irigyei, ellenségei, hanem a tisztességes konzervativizmus hívei is támadták s korának általános felfogásán túlcsapó politikáját mi sem jellemzi erősebben, mint az a tény, hogy több márciusi ifjúval ő is kimaradt a negyvennyolcas országgyűlésből. Igaz, hogy a legaljasabb és legerőszakosabb kortesháború buktatta el szülőföldjén, de ez nem történhetett volna meg, ha a nép annyira megérett volna már ekkor Petőfi politikai eszméjéhez, mint ahogy ő lelkes elragadtatásban olykor hitte. De jellemző Petőfi igazi demokráciájára és a nép iránt való megronthatatlan szeretetére, hogy csúfos és keserves bukásáért sem okolta egy pillanatig sem a népet, hanem csak annak becstelen, gyáva, demagóg vezetőit.

Egyébként, hogy általában az ünneplés milyen hatással volt reá, hogy mi volt a véleménye a dicsőségről, amelynek sugarai itt Kolozsváron oly pazar fénnyel és őszinte melegséggel özönlöttek reá, bizalmas leveleiben többször is elárulja. Arany Jánosnak azt írja, hogy amikor őt szembe dicsérik, úgy érzi magát, mintha viszketne a teste és nem volna szabad vakarózni.

Ormos Ede

Ellenzék, 1922. augusztus 20.