Nyolcvanhatan…
Vissza

Nyolcvanhatan…

Bizonyosan nem vagyok egyedül azok közt, akinek az elborzasztó számról, azaz a bizonyos nyolcvanhatról Radnóti Miklós a À la recherche című versének sorai jutnak eszembe. „Voltak, akik fogukat csikorítva rohantak a tűzben, s harcoltak csak azért, mert ellene mit se tehettek…” Ebben a két sorban a háború minden abszurditása benne rejlik. Magyar fiatalok, még csak nem is a szülőföldjükért, de egy olyan Ukrajnáért áldozzák életüket, mely magyarként semmibe veszi őket, sőt megesik, hogy békeidőben a hatalom által is megtűrt fáklyás felvonulásokon ukrán szélsőségesek fenyegetik halállal őket…

A szülőföldért, Kárpátaljáért bizonyosan ők is feláldoznák az életüket. Családjuk, szüleik, gyerekeik védelmében, de Kárpátalját eleddig nem fenyegette semmi veszély. Sokak szerint maga a háború sem az ukrán emberek védelmében, hanem nagyhatalmi érdekek érvényesítéséért zajlik. Maguk az ukránok sem lehetnek teljesen tisztában azzal, hogy mi is történik, hogy miért nem lehet véget vetni annak az esztelen erőszaknak és rombolásnak, melynek viszont ők a fő áldozatai.

Radnóti csupán munkaszolgálatosként „szolgálja” a háborút. Őt is, mint az ukrajnai magyarokat kirekeszti a magyar társadalom, de a hátizsákjában mégis egy olyan füzetet hurcol magával a tűzben, melynek borítóján – az adott körülmények közt – legalábbis különösnek tűnő megjelölés szerepel: Radnóti Miklós magyar költő. És korántsem mellesleg még Arany Jánost is. Pedig éppen azért kell munkaszolgálatosként Borban lennie, mert a nyilas magyar hatalom megtagadja tőle a magyar identitást. Számukra Radnóti nem magyar zsidó, hanem pusztán emberszámba sem veendő haszonállat. Valamiféle ember alatti lény, poloska vagy csótány, melyet ki kell irtani. De erre-arra addig is használni lehet. S ha már nem, ha már a rabtartók számára is csak a menekülés marad, jöhet a tarkólövés.

A kárpátaljai nyolcvanhat magyar haláláig hasznosnak bizonyult, mert bizonnyal mindegyikük „fogát csikorítva” rohant a tűzben, „mert ellene mit se tehetett.” Volt olyan család, melyben a három fiúgyerek közül kettő veszítette életét, s a harmadik is súlyos sebesüléssel hadi kórházban fekszik, s ott sincs biztonságban, mert az ukránok rendszerint a nyugati fegyverek védelmében a civileket használják védőpajzsul. S az oroszokat mindez nem lágyítja meg, önnön fegyvereik védelmében gondolkodás nélkül semmisítik meg az ukránok élő pajzsait is.

Az emberi élet sem itt, sem ott nem számít.

Egyetlen dolog igen, a győzelem. Persze, felvetődik a kérdés kinek a győzelme, az oroszoké, az ukránoké, vagy éppenséggel a kárpátaljai magyaroké. Ámbár az utolsó kérdés csupán szónoki, ők csak meghalhatnak, hogy tovább szilárdítsák a túlélők – bárkik legyenek is azok – demokratikus hatalmát.

De a demokrácia szó is merő irónia, a szó tulajdonképpeni értelmében sem az orosz, sem az ukrán hatalom minden csak nem demokrata. A kárpátaljai magyarok valóban demokraták lennének, ha lehetnének. De nekik, akárcsak Radnótinak és társainak, nemigen járnak ki az immár nagybetűs Demokratikus Szabadságjogok. Igaz, az ukrán demokrácia korántsem annyira kíméletlen, mint a hungarista fasizmus volt, de ha a korszellem úgy alakul – s nem állunk messze tőle – maga is azzá válhat.

Addig is marad a nyugati demokráciák, sőt egyes kelet-európai államok által is helyeselt hősi halál, mely ellen mit se tehetnek.

Hogy hogyan lehetséges mindez? Én egyetlen okot látok. A modern politikai kommunikáció, a tévé és a sajtó képi kultúrája a maga manipulatív képanyagaival kiirtotta belőlünk a képzelőerőt. Képtelenek vagyunk egyetlen igaz ember pusztulását, esetenként kínhalálát magunk elé képzelni. A krimik, katasztrófafilmek, háborús drámák annyira mindennapossá tették számunkra a halált, hogy a kárpátaljai nyolcvanhat áldozat ugyanúgy puszta 86, mint ahogyan az ukrán 13 000, vagy az orosz „pusztán” 13 000.

Ha képesek lennénk egyetlen egynek is a helyébe képzelni önmagunkat, az amerikai, az orosz, az európai közvélemény egyöntetűen a pokolba küldené azokat az őrülteket, akik ennyi mérhetetlen fájdalmat zúdíthatnak a világra. Ehelyett a szó szoros értelemben élvezzük a halált: a mások halálát. Maholnap csak az hozhat igazi izgalomba bennünket.

Jobbára még a puszta szexszé alázott szerelem helyett is. Hogy a szeretetről ne is beszéljünk…


EZ ÉRDEKELHETI
MÁSKÉP(P) ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

„Biztosan nevetünk majd Katával, ha ...
VIDEÓ – Tűzijáték a Szent ...
VIDEÓINTERJÚ – Surányi Ildikó: a ...

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ