A forgalmas országút mellett, a száguldó autók egybemosódó sorfalán kívüli másik világban, az árok szélén a fűben, egy elgázolt fehér macska teteme hever. Nem illik bele a szép, koranyári reggel hangulatába, mert körülötte zsong az élet, virágoznak az út menti gesztenyefák, a kertekben pedig pompázik a nőszirom, meg a gyöngyvirág. Méhek donganak, metálzöld rózsabogár repül el zúgva, akár egy nehézkes drón, és a járda kockakövei között katonás hangyák masíroznak. Az egyik kerítésen feketerigó skálázik, a távolból pedig fakopáncs dobol. Minden él, virul, lüktet és lélegzik, csak az a fránya macska fekszik ott mozdulatlanul, illetlenül elnyúlva. Megcsaphatta valamelyik autó lökhárítója, de nem tiporta szét, csak félredobta az útról a kis fehér testet a civilizációt jelentő aszfaltról, az árokszéle még egyfajta édeni létet őrző világába.
A kiterített fehér bundás tetem mellett, vagy inkább fölött, egy pöttöm, leszegett fejű, copfos kislány áll, ijedten összekulcsolt kezekkel, szemében borzadállyal. Elemista lehet, aki már sok mindent megtanult: tudja már az ábécét, összead, kivon, idegen nyelveket tanul, verset szaval, de most tekint szembe először a halállal. Életre szóló találkozás ez tudom, mely sok mindent eldönt, átír és meghatároz. Közelebb lépve fellélegzek, mert megnyugtató valamennyire, hogy tényleg nincs vér, nincs bűz és nincsenek kiomló belek. A macska, csukott szemmel fekszik, illedelmesen, mintha csak elnyújtózva aludna az út menti lombozó fák poros árnyékában. Nem akar megbotránkoztatni senkit a halálával, épp csak a kivillanó fehér, hegyes fogai közül lóg ki egy kicsit a nyelve, mint pirosló ellenpont.
- A te macskád volt? - kérdezem részvéttel a kislányt, mert úgy érzem, nem mehetek el némán e sorstragédia mellett, úgy téve, mintha semmit sem látnék, vagy mintha mi sem történt volna. Nem hagyhatom magára a macskával, meg a halállal, az útszéli Paradicsomban, egyedül.
- Nem, nem az enyém, de nagyon sajnálom szegény cicát – susogja alig hallhatóan, és látom, amint kis virágarcán végig pereg lelkének harmata.
Vigasztalnám, de mit mondhatnék? Hogy csupán egy kóbor macska volt? Hogy minek tekergett el? Leste volna inkább otthon az egeret? Vagy a fészekből kiesett kis cinkét? S ha elkapta volna őket, akkor most azokat kellene gyászolnunk? Nem egyszerű az élet. Meg a halál sem az.
- Hidd el, ő most már egy sokkal jobb helyen van – próbálom vigasztalni, amúgy paposan, felnőttesen.
- Bácsi, ez biztos? Egészen biztos? - néz rám reménykedve és mintha oszlanának a fellegek és mintha egy kicsit kisütne a nap. A szeme kék, mint egy ártatlan mátyásmadáré, párás, reménykedő, meséket olvasó.
- Biztos. Egészen biztos. Nekem elhiheted, én tudom - hazudom.
- Elhiszem - mondja és mielőtt bármit is tehetnék, átöleli a derekamat cingár kis karjaival.
Ő nem láthatja, mert háttal áll és még a szemét is lehunyja megnyugodva, hogy a döglött macska szája egy cinkos, halvány mosolyra húzódik. S mintha biccentene is a fejével alig észrevehetőn. Bár az is lehet, hogy csak a szemem káprázik. Nem vagyok benne biztos, nem tudom.
