Alföldi László volt kolozsvári magyar főkonzul visszaemlékezései
A Kolozsvártól Bukarestig – Egy magyar diplomata visszaemlékezései című kötetet a Budapesti Ünnepi Könyvhét alkalmával mutatták be. A szerző emlékirataiban az 1983–2011 közötti magyar–román államközi kapcsolatok történetébe kíván betekintést nyújtani – a „szakdiplomata szemüvegén keresztül”. Alföldi a jelzett időszakban a magyar külügyminisztérium diplomatájaként tevékenykedett, kizárólag román területen, ebből húsz évet a kolozsvári főkonzulátuson, illetve a bukaresti nagykövetségen.
„Munkám és beosztásaim alapján részese és kicsit alakítója is lehettem a magyar–román államközi és diplomáciai kapcsolatoknak. Ami talán ugyanilyen fontos, a nem kevésbé bonyolult »magyar–magyar« kapcsolatoknak is. Utóbbi lényegében a mindenkori magyarországi politikai elit felfogását tükrözi a nemzeti ügyben, a határokon túl élő magyarsággal való kapcsolattartásban, illetve az erdélyi magyarság politikai-szellemi vezetőinek és a külhoni magyarság egészének erre adott hivatalos és informális visszajelzéseit, reakcióit jelenti”. Ilyen összefüggésben tehát a kötet csak részben emlékirat, részben pedig „a magyar diplomácia és a mögötte álló nemzetpolitika számbavétele, egyfajta összegzése” – vallja a nyugalmazott diplomata könyve előszavában.
Orbán Viktor, Bálint-Pataki József, Markó Béla, Kása Zoltán és Alföldi László a Sapientia Erdélyi Tudományegyetem megnyitóján (Rohonyi D. Iván/Archív)
Részben pedig – tehetjük hozzá – az erdélyi magyarság, mindenekelőtt pedig a kolozsvári magyarok hétköznapjainak krónikája is. A Ceauşescu-rezsim és az azt követő nem kevésbé feszültségekkel teli időszaké. Történetei során Alföldi László feleleveníti az erdélyi magyarság szellemi vezetőivel folytatott, eszmecseréket – a megfelelő óvintézkedések (felerősített rádió, párna mögé rejtett telefonkészülék) mellett; a román hatóságokkal való „formális és minimális”, ugyanakkor nyílt vagy burkolt zaklatásokkal tarkított viszonyt; „kémügyeit”; a Kolozsváron „telibe kapott” Funar-korszakot, a város egykori szélsőségesen nacionalista polgármesterének folyamatos provokációit; a magyar–román kapcsolatok alakulását, a 21. századra átörökített vitákat, kisebb-nagyobb horderejű diplomáciai incidenseket; nem utolsósorban pedig a magyar–magyar kapcsolatok gyakran nem kevésbé viharos időszakait.
„Még néhány napig kint hagytuk a nemzeti lobogót”
A kolozsvári magyar főkonzulátus élete nem volt zökkenőmentes az elmúlt fél évszázadban. 1949-ben ideiglenes útlevélhivatal létrejöttét hagyták jóvá a román hatóságok, amit végül 1955-ben bezártak, és majd csak az 1977-es Kádár–Ceauşescu debrecen–nagyváradi találkozón történt megegyezést követően nyílhatott meg újra. Nem hosszú időre.
„Román részről a főkonzulátus puszta létét is idegen testnek tekintették a román nemzetállam szívében, Erdély fővárosában. A város közel 75 ezres magyar lakossága viszont az anyaország irántuk tanúsított figyelmét látta megtestesülni a hivatalban. Amikor a nemzeti ünnep előtt néhány nappal kitűztük a főkonzulátus épületére a magyar nemzeti lobogót, idős emberek fiaikkal, unokáikkal együtt könnyes szemmel nézték a zászlót. Az ő életükben már történt impériumváltás. A nemzeti ünnep után még néhány napig kint hagytuk a nemzeti lobogót, egész évi kihelyezése a magyar–román kapcsolatok tükrében akkor lehetetlen volt” – derül ki a visszaemlékezésből. Alföldi szerint a magyar nemzetpolitikának a nyolcvanas évek végén bekövetkezett markáns változása miatt a román vezetésnél betelt a pohár, és csak az alkalmat kereste a főkonzulátus felszámolására.
Egyike Gheorghe Funar polgármester provokációinak: a főkonzulátus előtti villanyoszlopra szerelt táblácska néhány órára közszemlére került, de az „Itt működik a magyar kémszolgálat” feliratú hatalmas molinó már csak a pártszékházon belül táplálta a román nacionalista érzelmeket
„1988. május 27-én a budapesti Hősök téri százezres tiltakozó felvonulás a romániai falurombolás ellen jó ürügynek bizonyult Ceauşescu számára. Már másnap bejelentette: az előző napi budapesti, „románellenes” tüntetés kiváltotta „mély aggodalmak miatt” bezáratja a kolozsvári magyar főkonzulátust, személyzetének 48 órán belül el kell hagynia Románia területét, és az ingatlant át kell adni a román hatóságoknak. Ez a diplomáciatörténeti szempontból is egyedi, brutális lépés sokkolta a magyar külügyet és persze bennünket is. Arra, hogy egy külképviselet teljes személyzetét 48 órán belül kiutasítsák, még a világháborúk során sem volt példa” – emlékszik vissza Alföldi a váratlan, de mégsem meglepetésszerű ultimátumra. A kolozsvári főkonzulátus diplomatái, munkatársai 1988. június 30-án konvojban, a 46. órában hagyták el Romániát, nem sejtve, hogy a főkonzulátus újranyitására még kilenc évet kell várni.
Az újranyitás folyamata sem bizonyult háborítatlannak: az 1989-es fordulatot követően hét évre volt szükség ahhoz, hogy Kolozsváron ismét megnyíljon a magyar külképviselet. Erre végül 1997. július 3-án került sor. Alföldi László őszinteséggel vall arról: sokkszerűen érte, hogy Kovács László, az akkor kormányon lévő Magyar Szocialista Párt (MSZP) külügyminisztere nem őt, hanem Bitay Károly gazdasági ügyekkel foglalkozó diplomatát nevezte ki a főkonzuli tisztségbe. „Senki sem volt a külügyminisztériumban rajtam kívül, aki 14 éves folyamatos román területen végzett munkát mondhatott volna magáénak, ráadásul a kontinuitás is azt indokolta volna, hogy az legyen a főkonzul, aki korábban konzulként tagja volt a kényszerűen bezárt hivatalnak és végig részt vett a főkonzulátus újranyitását célzó kétoldalú tárgyalásokon” – írja. Mint utólag kiderült, nem szakmai alkalmasságát kérdőjelezték meg, de – finoman fogalmazva – nem számított előnynek, hogy „túlságosan is az erdélyi magyarság szempontjából nézi a nemzetpolitikai ügyeket…”
Az 1998-ban hivatalba lépett Orbán-kormány végül visszavonta Bitay Károly megbízatását. Alföldi László 1999. szeptember 15-től térhetett vissza Kolozsvárra, ezúttal főkonzuli minőségben. Megbízatása – négy eseménydús, az erdélyi magyarság számára meghatározó esztendő után – 2003 augusztusában járt le. Mint írja, búcsúfogadást nem tartott. „Ezzel is azt akartam hangsúlyozni, hogy számomra Kolozsvár nem kiküldetés volt, amitől most búcsúzni kell, hanem olyan örökre szóló misszió, amelyet még nem fejeztem be…” – zárja sorait az egykori főkonzul.
Borítókép: Rohonyi D. Iván/Archív
