Az új kínai külügyminiszter Kin Gang már kinevezésekor óva intett a katasztrofális következményekkel fenyegető verbális kisiklásoktól, melyek az amerikai-kínai konfliktust újra és újra felszítják. Hszi Csin-ping is arról beszélt, hogy „az USA által vezetett Nyugat Kínát igyekszik mindinkább elszigetelni, bekeríteni, nyomás alatt tartani, s ekként Kína természetes fejlődését mind súlyosabb akadályokkal ellehetetleníteni.”
A múlt héten Washington 619 milliárd dollár értékű tajvani fegyverszállításról döntött. Amire Peking több mint 20 vadászrepülőgépet irányított a Tajvannal szomszédos légvédelmi körzetbe. És maga is úgy döntött, hogy katonai kiadásait 7,2 százalékkal növeli.
Az elmúlt hetekben az amerikai Kongresszusban is egymást érték a Kínára vonatozó kihallgatások. A képviselőház különleges ülésén egy hátborzongató videót is bemutattak a Kínai Kommunista Párt rémtetteiről. Matt Pottinger, a nemzetbiztonsági szolgálat korábbi alelnöke ezt követően olyan beszédet tartott, mely egyértelműen a McCarthy-korszak hangulatát idézte.
A kínai-amerikai viszonyra Amerikában már jó ideje a lehető legegyoldalúbb biztonságpolitikai látásmód és egyfajta erkölcsrendészeti felhangok által uralt China-diskurzus nyomja rá a bélyegét. A szemben álló politikai táborok szabályszerűen versengenek a Kínával szembeni kemény állásfoglalások tekintetében. Attól rettegnek, hogy választóik már az ésszerű szempontok figyelembevételét is engedékenység, sőt gyengeség gyanánt értékelik.
A helyzetet súlyosbítja, hogy Ukrajna orosz lerohanása óta a Nyugat kénytelen volt felismerni, hogy Putyin fölött elveszítette az ellenőrzést. Beidennek és Hszi Csin-pingnek azonban talán még mindig lenne lehetősége, hogy a két nagyhatalom közti párbeszédet felújítva viszonyukat – az ideológiai különbségektől némileg eltekintve – a közös érdekekre alapozzák. Lenne mire, hiszen 2022-ben a két ország közti kereskedelmi volumen az amerikai szankciók ellenére is újabb csúcsot ért el.
Sajnos az állítólagos meteorológiai léggömbök körüli incidens, s az azt követő amerikai sajtókampány óta a kínai külügyminisztériumban nem is reagálnak az Amerikából érkező telefonhívásokra. A kínai sajtó pedig Amerika hegemóniaigényéről és ennek veszélyeiről értekezik.
Patrich Zollnak, a Neue Zürcher Zeitung tajpeji tudósítójának tollából azonban ennél súlyosabb dolgokat is megtudhatunk. Kína nemrégen 6.477 kilogramm uránt vásárolt Oroszországból, melynek legalábbis nagy részét az ország keleti partjainál fekvő Fucsian tartomány Hsziapu nevű városa mellett viharos gyorsasággal felépült újtípusú reaktorban szándékoznak felhasználni. Ez a reaktor nem tartozik azok közé a vízhűtésű reaktorok közé, melyekből Kína az ENSZ Atomenergiahatóságának adatai szerint 54-el már rendelkezik. Az új reaktor az úgynevezett tenyésztőreaktorok közül való, mellyel számos más ország is próbálkozik, de komplexitása miatt eddig sikertelenül. (Japán hasonló erőműve csupán 250 napig üzemelt, ezt követően kénytelenek voltak leállítani.) Úgy tűnik, hogy eleddig csak az oroszok jártak sikerrel. Pedig ezek a reaktorok jelenthetik az atomenergia jövőjét, lévén, hogy az uránt a hagyományos reaktoroknál messze hatékonyabban használhatják fel. A termelt áram mellett ugyanis további hasadóképes elemeket hoznak létre, ekként a szakemberek szerint zárt körfolyamat alakulhat ki, s ezzel nem csak az uránszükséglet csökken, de az atomfegyvergyártáshoz szükséges plutónium előállítása is nagyságrendekkel felgyorsítható.
Egyre gyakoribb az a nyugati vélemény, hogy Hsziapuban nem csak áramfejlesztés folyik majd. A reaktort Peking atomarzenálja gyorsított bővítésére is felhasználhatja. Hivatalosan egy másik, Tajvantól 200 kilométerre található létesítményről is szó esik, mely 600 megawatt áram előállítására képes. (Az eddigi 54 kínai atomerőmű összteljesítménye mindössze 1000 megawatt). Ugyanott egy harmadik reaktor is épülőben van. Mindhárom orosz együttműködéssel, és a keleti parton: Sanghaj, Hsziapu és Hongkong körzetében. Mak Hibbsnek, az egyik neves amerikai kutatóintézet munkatársának véleménye szerint Kína és Oroszország régóta közösen dolgozik az effajta reaktorok kiépítésén. Hsziapunak Oroszország jó ideje fontos komponenseket szállít.
Ha Kína is sikerrel jár, uránból akár önellátóvá is válhat. S az új erőműtípusnak van egy másik „előnye” is. Mivel nem kizárólag plutóniumtermelésre szolgál, nehezebben ellenőrizhető. Márpedig Kína retorikai szinten az ázsiai atomfegyverkezés „eltökélt” ellenzője. Most azonban az új know-how-val esélye van arra, hogy titokban maga is felzárkózzon. Nem csak Oroszországhoz és az Egyesült Államokhoz, melyek több ezer robbanófejjel rendelkeznek, hanem például Japánhoz, melynek ugyan nincsenek atomfegyverei, de e pillanatban Kínánál nagyobb Plutónium készletekkel rendelkezik, tehát (amerikai beintésre) pillanatok alatt maga is azzá válhat. Kína főként azért tagadja a Nyugat által is csak feltételezett valóságot és ragaszkodik (egyebek közt az ukrajnai béketervben is) az ázsiai fegyverkezési verseny elutasításához, hogy Japán és Dél-Korea atomarzenáljának kiépítését megakadályozza. De mert Kína hivatalos atomhatalom, a nélkül növelheti kapacitásait, hogy az atomenergiaegyezmény előírásait megsértené. A szatellitfelvételeken azonban jól látható, hogy rohamos ütemben építi ki atomsilóit. Oroszország abban is segíti Kínát, hogy az interkontinentális rakéták korai vészjelzőrendszerét kiépítse.
Ami azonban úgymond amerikai szempontból a legaggasztóbb, az az, hogy Kína rövidesen nem csupán többezres nagyságrendű robbanófejjel rendelkezhet (erre Japánnak is lehetősége van), hanem az, hogy minden jel szerint olyan a fénysebességnél gyakorta ötször gyorsabb, irányítható hordozórakétákat is hadrendbe állíthat, melyek becsapódási irányát a jelenlegi amerikai légvédelmi rendszerek sem képesek detektálni. A ballisztikus interkontinentális rakéták esetében ez már mindkét oldalon lehetséges…
A fentiek ismeretében tényleg egyet kell értenünk Katrin Büchenbacherrel ebből a helyzetből egyetlen kiút lehetséges: a politikai elfogultságoktól mentes párbeszéd. Minden egyéb globális öngyilkosság. Közönséges őrültség, hiszen az adott helyzetben, bármiről is legyen szó, jóval könnyebb elviselni egymást, mint előbb-utóbb kölcsönösen lemészárolni. Ferenc pápának ugyanis igaza van abban, hogy az ukrajnai háború is csupán kísérleti terepként szolgál arra, hogy a szembenálló felek egymás katonai gyöngéit és erősségeit – beláthatatlan következményekkel – kitapogassák.
Ha semmi nem változik, már csak a végítélet következhet…
