Arcképtöredék, avagy: az orrhegy csúcsa

Diskurzus Viola Gábor színművésszel

Arcképtöredék, avagy: az orrhegy csúcsa
Viola Gábor Marosvásárhelyen született, ott járt középiskolába (Bolyai Farkas Elméleti Líceum) és egyetemre (Szentgyörgyi István Színművészeti Egyetem, ahol Kovács Levente és Tarr László voltak az osztályvezető tanárai), majd öt éven keresztül a város színházának (Tompa Miklós Társulat) a tagja volt.

– Több mint negyed évszázadig minden Marosvásárhelyhez kötött téged, ám egy napon úgy döntöttél, hogy felszeded a sorsod hajójának a horgonyát és olyan odüsszeuszi útra indulsz, amely többévi kalandos bolyongás után a kolozsvári társulat kikötőjébe vezetett.

– Többedmagammal vágtam neki ennek az útnak.  Az olyan periódusa volt a vásárhelyi színháznak, amikor öt év alatt háromszor történt igazgatóváltás. Minket még Kincses Ele­mér szerződtetett, őt Kovács András Ferenc követte az igazgatói székben, akit Béres András váltott le. Akkor (2002-ben) kaptunk, több mint tízen – fiatal színészek – ajánlatot Novák Esztertől, aki korábban több produkcióban is dolgozott velünk, hogy szerződjünk át Magyarországra. Mindemellett, ezzel párhuzamosan, Kolozsváron is beválogattak egy előadás szereposztásába (S. Anski: Dybukk, rendező: David Zinder), Tompa Gábor igazgató már akkor megemlítette, hogy talán szerződtetne is a társulathoz. Elfogadtam ugyan a Novák Eszter által kínált lehetőséget, ám végül mégsem éltem vele, mert közben megkeresett Schilling Árpád, a Krétakör Színház vezetője, és felkért, hogy lépjek be a társulatából akkor távozó Csányi Sándor helyébe.

– A Krétakör Színház, az egyik legnívósabb magyarországi kísérleti művészszínház.

– Megtiszteltetés volt abban a csoportban lenni, amelyet nagyon elhivatott emberek alkottak. Nagyon tudtak és szerettek dolgozni és szívvel-lélekkel „csinálták” a színházat. Ott nem volt egy percnyi tunyaság vagy fölösleges időtöltés sem. Nagyon sűrű időszak volt ez számomra. Rengeteget dolgoztunk, és sokat utaztunk turnékra, fesztiválokra.  Két évig voltam a Krétakör szerződéses színésze, de utána még két évig visszajártam oda, már szabadúszó színészként, hogy a még futó előadásaimban eljátsszam a szerepeimet.  Ez utóbbi két év alatt a tatabányai és a veszprémi társulatok is meghívtak néhány szerepre.

– Hogy kell elképzelni Magyarországon a szabadúszó színész életét? Kézről kézre adják a rendezők, a direktorok, meghívásokat, felkéréseket kap, vagy castingokra kell járnia?

– Is-is. Fontos a színész ismeretségi köre és az elismertsége is. Én Magyarországon nem igazán kerültem be a kőszínházak világába, inkább az alternatív, struktúrán kívüli társulatokban tevékenykedtem. Akkor még sokan furcsán tekintettek ezekre a kezdeményező társulatokra. De a Krétakört nem lehetett bagatellizálni, mivel oda olyan vérprofik is szívesen elszerződtek, mint Csákányi Eszter, Gyabronka József, Mucsi Zoltán, Scherer Péter, Rába Roland, Nagy Zsolt vagy a már említett Csányi Sándor. Később a világ kicsit kitágult, elfogadták ezeket a kezdeményezéseket, és ma már nem ciki alternatív társulat tagjának lenni, de akkoriban még a kőszínházi művészek kicsit lesajnáltak minket, picit lenéztek ránk.

– Van-e különbség az anyaországi és az erdélyi színházak és színészek között?

– Van bizony. A magyarországi színházak nagyon erősen színészközpontúak. Erdélyben ezzel szemben a rendezőelvű színházi forma a domináns. Ugyanakkor az erdélyi magyar színészek színpadi léte is valahogy sokkal játékosabb. Extrovertáltabbak és expresszívebbek. Nem félnek az érzelmektől, a játékosságtól. Jó meglátása volt Esterházynak, amikor azt mondta, hogy: „nálunk (Magyarországon) inkább a nagy színészegyéniségek színházáról beszélhetünk”. A magyarországi színészet erőssége a karakterformálás és a jellemábrázolás, de az előadások általában szórakoztató jellegűek, míg a hazai magyar színházak képi világa – valószínűleg a román színjátszás hatására – gazdagabb és expresszívebb, ugyanakkor több helyet és lehetőséget hagy az alkotó képzeletnek. 

Pista szerepében a Rokonokban Györgyjakab Enikővel, rendező Bocsárdi László (2023) - Fotó: Bíró István (Kolozsvári Állami Magyar Színház)

– Mikor és miért fogalmazódott meg benned a visszatérés gondolata?

– Kanadában, Montrealban turnéztunk a Krétakörrel, amikor a parkban üldögélve közöltem Schilling Árpáddal, hogy én hazamegyek. Próbált visszatartani, győzködött, felsorolta a terveit, hogy csináljuk meg a Hazámhazám második részét, a FEKETEországot, de nekem akkor már valahogy elegem lett a magyarországi színházi formából. Más volt a nyelvi kulcs, másként hangzott az ő szájukból a magyar szó, mint a miénkből.  Meg, persze, közrejátszott a honvágy is.

– 2009-ben tehát, a magyarországi tapasztalatok után hazatértél Erdélybe.

– Igen, és megpróbáltam itthon is folytatni a szabadúszói színészi karriert. Már korábban, 2006–2007-ben Kroó Ádámnak, a marosvásárhelyi színin végzett, de magyarországi származású színésznek volt egy próbálkozása Székelyudvarhelyen, hogy magánszínházat hozzon létre, a Nézőpontot. Akkor még az anyaországban dolgoztam, de amikor meghallottam, hogy milyen érdekes és értékes emberek gyűltek oda össze, egy előadás erejéig én is szívesen visszatértem. A produkciónk sikeres lett, még a POST-ra (Pécsi Országos Színházi Találkozó) is eljutottunk vele, de valamiért mégsem lett hosszú életű ez a próbálkozás és néhány bemutató után kifulladt.  De a 2009-es hazatérésemkor több helyről is kaptam felkérést. Hívtak a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színházhoz, a gyergyószentmiklósi Figura Stúdióhoz és az akkor frissen alakult kézdivásárhelyi társulathoz is. Úgy tűnt, hogy folytathatom itthon is a szabadúszói életformát, több színházi műhelyt kipróbálva és megtapasztalva, de kiderült, hogy itt nálunk ez a rendszer igazából nem működik. 2010-ben én kopogtam be Tompa Gábor irodájába, hogy vajon áll-e még az egykori szerződési ajánlata. Az ajánlat pedig még mindig állt.

– 2011-ben pedig, már a kolozsvári társulat művészeként elnyerted az UNITER-fesztivál legjobb férfi mellékszereplő díját Georg Büchner, Leonce és Léna című előadásában, amelyet Tompa Gábor rendezett, és amelyben te a Valerio szerepét alakítottad. De ki ez a Valerio mint szereplő?

– Ez a darab olyan, mint egy „road movie”, mint egy utazás, vagy mint menekülés önmagunk elől. Valerio nem más, mint a romantikus főhős ellenpontja és nagy orrú, nihilista útitársa. Olyan, mint Sancho Panza alakja Don Quijote mellett, vagy mint Don Juan kísérője, Sganarelle. Komoly filozófia és megéltség van a látszólag könnyed szerep mögött. A megszokottól különböző emberi nézőpontot képvisel. De nemcsak az én alakításom, hanem az egész előadás nagyon figyelemre méltó volt: színes, szépséges és látványos remekmű. 

Valerio szerepében Bodolai Balázzsal a Leonce és Lénában, rendező Tompa Gábor (2010) - Fotó: Bíró István (Kolozsvári Állami Magyar Színház)

– Nietzschének egyik tanulmánya, A tragédia születése azt az elméletét vezeti le, hogy az antik görög színjátszás alapjai a zenében gyökereznek. Olyan színész vagy, aki egyben tehetséges zenész is. Melyik volt előbb, a zene vagy pedig a színház iránti elköteleződés?

– A zene nagyon érdekes dolog. Olyan rezgés, ami az öntudatra ébredés eszköze. Gyerekként mindenki ismeri ezt a csodát, de aztán lassan megöljük magunkban ezt a dolgot. Szerencsére bennem nem halt ki, mert édesanyám dalos ajkú asszony volt, aki rengeteget énekelt. Az ő esetében nyugtató, öngyógyító eszköz volt a zene. Viszont nem részesültem zenei képzésben és ezért nem is nevezem magam zenésznek. Csak játszom a gitáromon.

– Az énekhangod is kivételesen jó, olyannyira, hogy az opera színpadán is kiállná a próbát.

– Sok minden furcsa dolog van ebben az életben. Még Marosvásárhelyen éltem, amikor elmentem Miskolcra felvételizni egy zenés produkcióba, ahol meghallgattak, és rögtön szerződést ajánlottak az operához és a színházhoz is egyszerre, sőt rögtön három előadásban is azonnal belekerültem a szereposztásba. Főszerepet ajánlottak Az én és a kisöcsém operettben, szerepet egy musicalben, az operában pedig, Verdi Rigolettójában két kisebb szerepben láttak volna szívesen. Akkor még annyira beképzelt voltam, hogy visszautasítottam ezeket a lehetőségeket. Úgy gondoltam, ha már ekkora tehetséget látnak bennem, akkor előbb elvégzem a zeneakadémiát, aztán majd újra tárgyalunk. Meg az is visszahúzó erő volt, hogy otthon, Marosvásárhelyen egy meghívott magyarországi rendező, Babarczy László rám osztotta Molnár Ferenc Liliom című darabjának a címszerepét. Mindig is vágytam erre a hintásfiú szerepre, nem lehetett visszautasítani, nekem azt muszáj volt megcsinálnom.  Aztán már itt Kolozsváron valóban beiratkoztam és jártam két évig a zeneakadémiára, de mivel semmi újat nem tanultam, abbahagytam.

– Négy alkalommal voltál rendezőasszisztens, azt követően rendeztél is itt, a kolozsvári színháznál egy monodrámát, A kísérletet.

– Amint a címe is mutatja: az kísérlet volt, próbálkozás. Érdekel a rendezés mint a színpadi folyamat külső optikából való szemlélete, és szándékomban áll a jövőben is hasonló kísérletekkel próbálkozni a színházak világmodellező laboratóriumában.

Borítókép: Tompa Réka