A románok genetikai története és más képtelenségek
Vissza

A románok genetikai története és más képtelenségek

A történeti genetika néven ismert tudományág ma már több évtizedes múltra tekint vissza. Sőt! Köztudottan az eugenista mozgalmak a 19. század végén kezdték a genetikát a történettudománnyal összefüggésbe hozni, amely néhány évtizeddel később – egy sokkal sötétebb korban, pontosan az eugenizmus korai hatásaként – a múlt század legszörnyűbb tragédiáit szülte 1933 és 1945 között. A ma ismert történeti genetika – ennek a sötét múltnak a nyomait elfelejtve vagy szőnyeg alá seperve – az 1980-as évek óta számtalan jelentős eredményt ért el, hol igazolva a történet- és régészettudomány írott és íratlan forrásokra alapuló hipotéziseit, hol megcáfolva azokat és új irányba terelve a kutatást.

A történeti genetika szinte naponta újabb és újabb eredményekkel borzolja a kedélyeket és hívja nemegyszer önvizsgálatra a történettudományt: Ötzi, a jégember bár Tirolban halt meg, szardíniai származású lehetett, az etruszkok és a latinok a bronzkorban érkeztek a mai ukrán sztyeppéről Itáliába, a magyarok már az Árpád-kor kezdetén is meglehetősen heterogén népességnek számított, Anatóliában már a neolitikumban fellelhetőek az indo-európaiak ősei és bizakodó eredményekkel kecsegtet a tíz millió eurós ERC Syngergy Grant is, amely Közép-Kelet Európa történeti genetikai és régészeti összefüggéseit vizsgálja a népvándorlások korában (Kr.u. 400-900).

Ezek tudatában érthető talán, miért vált az elmúlt évek legolvasottabb tudomány-népszerűsítő könyveinek egyikévé Mihai G. Netea román orvos és infektológus kötete, amely A románok (nem teljes) genetikai története címmel (O istorie genetică incompletă a românilor, Editura Humanitas, Bucureşti, 2022) jelent meg. A kötetből több ezer példány kelt el, és néhány héttel megjelenése után már nagyon nehéz volt a könyvesboltokban megtalálni. A kötet népszerűségéhez talán az is hozzájárult, hogy Mihai G. Netea az elmúlt néhány évben több előadást tartott a témában, amely gyorsan terjedt a szociális média különböző hálózataiban.

Bár orvos végzettségű, Netea történettudományi témájú kötetet írt. A történeti genetika ma már több évtizedes diszciplínájába szerette volna beleásni magát, Romániában elsőként, ismeretterjesztő könyv formájában, ám ez, mint látni fogjuk, óriási kudarcként értelmezendő.

Mihai G. Netea kötetének szakirodalmán átfutva szembetűnő, hogy döntő többsége történeti forrás és nem kortárs történeti genetikai tanulmány. Ezek leginkább két fejezetben dominálnak: az őskort leíró és a magyarokkal foglalkozó fejezetben.

Netea kötetének bevezetőjében – szinte gyermeki naivsággal – a töltött káposzta példáján keresztül próbálja felvezetni az olvasónak azt, hogy a kortárs „nép”, „nemzet”, „nemzeti” fogalmak rendkívül bonyolultak és nagyon sok összetevőből állnak. Ezek egyike a gasztronómia, amely a románok esetében is kiválóan mutatja, hányféle hatás érte és alakította gasztronómiájukat az évszázadok során – lásd a töltött káposzta bonyolult, balkáni–török és közép-európai történetét. Netea bevezető fejezetében azonban egyértelműen kiderül, hogy nemcsak történészi, de politológiai és szociológiai alapismeretekkel sem rendelkezik. Az alapvető fogalmak – genetikai populáció, nép és nemzeti identitás – meghatározása ugyanis elengedhetetlen lenne ilyen munka esetében. Ahogy Bálint Csanád régész, akadémikus helyesen megállapította: „dilettáns következtetéseket elkerülendő, szögezzük le: a genetikusok populációfogalma nem azonos a történészek népfogalmával”. Netea bevezető fejezetének hatalmas hibája ezeknek a fogalmaknak a teljes ignorálása. Fogalmi definíciók hiányában és a nemzet mint újkori konstrukció („elképzelt közösségek”, ahogy Benedict Anderson meghatározta) politikatörténeti jelenségének teljes mellőzésével Netea kötete gyakorlatilag a legalapvetőbb szakmai követelményeknek sem felel meg.

Netea következő fejezetei kronológiai sorrendet követve a Homo sapiens történetétől az európai paleolitikum, mezolitikum, neolitikum, bronz-, réz-, vaskor, római kor, népvándorlások kora, középkor és újkor különböző populációgenetikai változásait próbálja bemutatni. A struktúrával nem is lenne gond, ha a szerző nem használna olyan képtelenségeket, mint „50 000 évvel ezelőtt a románok”. Netea kiindulópontja alapvetően helyes: minden egyén genetikai térképe több százezer éves történetet hordoz. Sejtjeinkben egyenként ott szerepel a Homo sapiens és a neanderthaliak „faji keveredése” (ők tényleg faji keveredésen mentek át az őskor kezdetén), a kékszeműség és számos betegség genetikai mutációja, bőrszínünk változásának, betegségeink és betegséghajlamaink alakulásának története. Ezek egyéni történetek, amelyekre azonban nagyban hatnak a kollektív, transzgenerációs, makrotársadalmi jelenségek is: a tömeges mobilitások és vándorlások, járványok, genocídiumok, földrajzi és klimatikus regionalitások mind egyéni és egyben kollektív hatással is rendelkeznek.

Netea az őskorral foglalkozó fejezetben – talán amiatt is, mert erre a korra vonatkozóan nagyon sok általános genetikai tanulmány látott napvilágot az európai populációkról és haplocsoportokról – kibontakozik, és nagyon sok érdekes orvostudományi részletet közöl. Ez a szakterülete: a több százezer és millió éves vírusok és baktériumok hatása az emberi genetikára. Ehhez ért, és ez az első néhány fejezeten érezhető is. Ám amikor a kötet elér az őskor végéhez és a történeti kor kezdetéhez – ahonnan már nagyszámú régészeti és írott forrásunk is ismert –, a kötet színvonala érezhetően romlik. Mivel a mai Románia területén és a Kárpát-medencében élő csoportok genetikai anyagát csak kevés esetben kutatták, ezért Netea túlságosan a történeti forrásokra hagyatkozik, amikor minduntalan őskori, ókori románokról beszél.

A dákokról szóló fejezete a leggyengébb. Hamvasztásos temetkezést gyakorló kultúráról lévén szó, a dákok – amely már önmagában is metahistóriai fogalom, közismerten több rivalizáló törzset feltételezett már az ókorban is, amely rövidebb-hosszabb ideig egy elit által lett egyesítve, bár a regionalitások is jól dokumentáltak (Gredistye–Székelyföld–Szilágy megye) – történeti genetikai kutatása csakis néhány különleges, kivételes temetkezésből lenne lehetséges. Ilyen csontvázas dák kori temetkezés került elő például Vajdahunyad várából, ám a csontok genetikai vizsgálata egyelőre várat magára. Netea úgy beszél a dákokról, mint egységes „népről” (ezzel az irodalmi és régészeti forrásoknak is ellentmondva) és a románok őseiről, annak ellenére, hogy ezen fejezet 32 lábjegyzetéből mindössze 4 idéz történeti genetikai tanulmányokat, azokból pedig csupán egy 2019-es tanulmány kötődik a trákokhoz. Netea kötetének 105. oldalán ki is jelenti, hogy a dákokról semmilyen genetikai anyag nem áll jelenleg rendelkezésre. Ez nem zavarja ugyanakkor abban, hogy a következő fejezetben dák–római szintézisről beszéljen. Netea itt nem csinál mást, csupán a Román Akadémia hivatalos történettudományi vonalát követi – abból is a legkonzervatívabb irányzatot, amely 1990 után is a dák–római kontinuitást hirdeti.

A római korról szóló fejezet is döntően az ókori Itália római kori népességének populációgenetikájával foglalkozik, hiszen releváns erdélyi–daciai forrás nincs erre a korra vonatkozóan sem. A történeti genetikai tanulmányok fájóan hiányoznak Dacia provincia lakosságáról, pedig több ezer római sírt ástak ki az elmúlt másfél évszázadban. Ezek hiányában nehéz arról beszélni, hogy a mai romániai lakosság milyen arányban „római”. Talán érdemes lett volna idézni balkáni kutatásokat a római korból, amely pontosan a nagy fokú genetikai keveredést és a későbbi szlávosodást bizonyítja.

Külön fejezetben foglalkozik a népvándorlás korával, majd a bolgárokkal, magyarokkal és kunokkal. Itt is alapvetően a történeti forrásokra hagyatkozik, hiszen releváns genetikai anyag és kutatás csak a magyarokra vonatkozóan történt, amelyet részletesen idéz is, igaz, nem tér ki például a kora középkori erdélyi magyar és későbbi magyar–román populáció genetikai sajátosságaira. Netea kijelenti, hogy a honfoglaló bolgárok, magyarok és kunok nagyon korán összeolvadnak a régió korabeli lakosságával (avarokkkal, szlávokkal, posztrómai, újlatin csoportokkal), a genetikai hatások a románokra minimálisak ebben a korban. Ez minden bizonnyal igaz is, ám azt nem tudjuk továbbra sem – és ez a kötetéből sem derül ki –, kik is tehát a románok.

A kérdés persze genetikai szempontból valóban értelmetlen, hiszen „genetikai román” aligha létezik. A kötet címe is tehát teljesen hibás, és eleve nem hozza azt, amit ígér: ahhoz, hogy egy populáció (ez esetben a kortárs Románia román nyelvet beszélő, önmagát románnak valló lakosait) genetikai történetét fel lehessen térképezni, kellő mennyiségű adatra lenne szükség. Rendelkezésére állt-e a szerzőnek ez? Sajnos nem. Tehát genetikai történetről írni ez esetben is fikció. Az csak még nagyobb gond, hogy amit Netea ebben a kötetben csinál, az nem történeti populációgenetika-elemzés, hanem régészeti, történettudományi, historiográfiai, etnográfiai és nyelvészeti hagyományok és források zavaros egybemosása a történeti genetika néhány kortárs eredményével. Az, hogy egy embercsoport milyen módon azonosítja és nevezi önmagát (csoportos és nemzeti identitás), milyen nyelven beszél (nyelvi identitás), milyen tárgyakat használ (régészeti forrásanyag), milyen vallási és néprajzi hagyományai vannak, sokszor egészen más történetet mesél, mint genetikai térképünk és földrajzi mobilitásunk históriája.

Netea végül a románság genetikai történetét piramisban ábrázolja (a 215. oldalon), amelyből kiderül (sic!), hogy a románok genetikailag nagyrészt (98 százalékban) a Homo sapiens genetikájával rendelkeznek, 2 százalékban a neanderthali és denisovani ember genetikája is beléjük került (mint nagy eséllyel minden európaiba). Továbbá van bennük a kőkorszaki mezőgazdasággal foglalkozó csoportok (50 százalék), őskori gyűjtögetők (30 százalék) és indoeurópai pásztorok (vagy 20 százalék) genetikájából. Az nem derül ki, hogy a szerző ezeket az adatokat és arányokat honnan veszi, ahogy az sem, pontosan milyen haplocsoporttal észlelhetőek ezek az aprócska különbségek például a romániai lakosság és más kortárs lakosság nagy genetikai anyagában. A harmadik rétegben már arányokat sem ad, csak nagy- és kisbetűkkel jelöli a dákokat, rómaiakat (bármit is jelentsen ez a jogi fogalom egyébként), szlávokat, magyarokat, kunokat és romákat. Görögökről, zsidókról, törökökről, örményekről, tatárokról, arománokról, macedónokról, modern kori szerbekről, bolgárokról, magyar–román, székely–román keveredésről (például a csángókról) alig ejt szót, ezeket marginálisnak tartja.

Mihai G. Netea kötete sajnos sem a történet genetika módszertanának, sem a régészettudomány és a történettudományok fogalomtárának nem felel meg. Modern nemzetképet vetít vissza egy populációgenetikára, amelyről alapvetően még adata sincs a legtöbb történeti korból. Netea kötetét szívem szerint a természettudományok és történettudomány szimbiózisából lett új metahistória egyik példájaként értelmezem, amely félő, hogy új tendenciát nyit a kortárs könyvpiacon. Mindez láthatólag nem befolyásolja azonban a könyv népszerűségét, amely továbbra is vezeti a Humanitas kiadó eladási listáit.


EZ ÉRDEKELHETI
MÁSKÉP(P) ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

CFR 1907: vasutassiker öngóllal
Idejétmúlt a 8 óra munka, 8 óra pihenés?
Kolozs megyében apadt leginkább a ...

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ