A plágiumról még egyszer – és nem utoljára

A plágiumról még egyszer – és nem utoljára
Lassan már jelentős könyvészete lesz a történetnek, annyira szerteágazó és magát kitartóan újratermelő. Azok közül, akik az épp zajló Bode-botrányt figyelik, vajon hányan (főleg a fiatalabbak, mondjuk doktorira készülő egyetemi hallgatók) emlékeznek a Ponta-sorozatra, vagy a DNA volt vezetőjének botorul, de mégis hatékonyan véghezvitt mosdatásához? Mert mégis, hogyan venné ki magát, hogy a nagyra hízott korrupt elemeket kipécéző intézmény első embere maga is lenyúlt holmi szellemi termékeket saját szakmai előmenetele érdekében?

Jelenleg azért érdekes a belügyminiszter másolásgyanús dolgozata, mert aránylag rövid időn belül ez már a harmadik (más számítások szerint negyedik) ilyen „lebukás” egyetlen kormányon belül. El is tudom képzelni, milyen presztízse lesz a kabinetnek, amint bejelenti, hogy frissiben megvitatta és megszavazta az oktatási törvény módosításait. A napokban a kormányfő kétes ihletettségű doktorijának ügyében érkezett megnyugtató válasz: az illetékes törvényszék formai okokra hivatkozva döntött úgy, hogy a téma nem bolygattatik tovább. Kiderült ugyanis, hogy a szaktárca, vagyis a tanügyminisztérium határidőn túl továbbított egy, a vizsgálat következő szakaszára vonatkozó iratot. Gondoljunk csak bele kicsit: saját munkahelyi főnökömre rossz fényt vető kutakodást kell nekem, a csapattagnak igényelni-javasolni, hát nem hálátlan ez a minisztériumi munkakör?

De hogy a Bode-dossziét továbblapozzuk, nem lehet eltekinteni némely közelmúltbeli következménytől. Miután a kolozsvári tudományegyetem erre hivatott testülete másodjára figyelmesebben szemügyre vette a munkát, és kiderült, hogy a textusnak majdnem egyötöde koppintott szöveg, Lucian Bode törvényszéken próbálta elérni azt, hogy a grémium ne folytassa ténykedését. A zilahi bíróság, ahova beadványát iktatta, meg úgy gondolta, a fellebbezés nem helytálló. A dolgozatot irányító oktató erre kijelenti – persze a történtektől teljesen függetlenül és bokrosodó teendőire hivatkozva –, hogy két évre önfelfüggeszti magát mindennemű doktori dolgozat irányításából. A kiadó pedig, amely ezt a munkát publikálta, visszavonja a kötetet a piacról. S hogy a történet még sztorisabb legyen, Bode miniszter úr végül megtámadja a zilahi bíróság döntését is.

Kronologikusan jóval a mostani fejlemények elé vezet vissza (egyben a jelenséget tágabb kontextusba helyezi) egy epizód, melynek kvázi fül- és szemtanúja voltam; úgy két évtizede egy posztgraduális továbbképzésen jött egyik csoporttársamhoz az éppen felfele ívelő politikuscsemete azzal az ajánlattal, hogy megfizeti neki a két éves periódust záró dolgozatot, mert neki nincs ideje erre, hiszen szűkebb pátriájában kell karriert építenie, a terepmunkának pedig ilyenkor nincsen párja… 

Két és fél konklúzió kívánkozik ide a cikk fináléjába: fokozatosan, de egyre biztosabban sikerül a doktori cím és disszertáció rangjának-értékének súlytalanná tétele, miközben a kormány renoméját is újabb foltok érik. A fél következmény pedig a doktorik eredetvadászatának divatjával kapcsolatos: nem szándékolt, de belátható konzekvenciaként kikerülnek a fókuszból a „szimpla” licencdolgozatok, a mesteri fokozatot lezáró munkák, vagy miért ne… a furcsa körülmények között elnyert érettségi diplomák. A szellemi tolvajlás, mint a talpraesettség, a „deszkurköréc” alkat egyik jellemző velejárója így maradhat megtűrt, és túlélő, időnként profittal kecsegtető tevékenységforma.