7m·é··r···f····ö·····l······d – Polcz Alaine hangja

7m·é··r···f····ö·····l······d – Polcz Alaine hangja
Vannak szerzők, akiknek a hangjáról azt érezzük, hogy hozzátesz valami lényegeset ahhoz a jelentéshez, amit az általuk írt szöveg hordoz. Kétségtelen, hogy ez viszonylag új jelenség, az egyéni emberi emlékezettel még szinte befogható, hiszen a hangrögzítés elterjedése vagy a rádiózás az utóbbi száz év fejleménye mifelénk. Ez persze azt is jelenti, hogy valószínűleg korábbi évszázadok szerzőinél ugyanezt éreznénk: hogy van jelentősége a szerző hangszínének, beszédmodorának ‒ de ehhez nem férhetünk hozzá, legfeljebb leírások, mások jellemzései alapján. Mást gondolnánk-e vajon Petőfiről, ha ismernénk a hangját? Milyen módon tudjuk rekonstruálni mondjuk Csokonai Vitéz Mihály költészetének eredeti közegét és világát, ha ő maga ilyen kijelentések felől indította költészettel kapcsolatos gondolatmeneteit: „A Poézisnak minden nemei közzűl legrégibb és legközönségesebb az énekelhető vagy dallásra alkalmatos verselés”? Vagyis számára a hang, a hangzás valami lényegi elem, még ha bizonyára nem is az egyetlen.

A kérdés természetesen a jelenre vonatkozóan is feltehető: hozzátesz az irodalmi élményhez az, ha valamit a szerző hangján hallunk? Ismernünk, látnunk kell a képzőművészt, az írót, a zeneszerzőt ahhoz, hogy a műveihez kapcsolódni tudjunk? A válasz alighanem összefügg azzal, hogy koronként mennyire férhetünk hozzá egyáltalán a szerző hangjához, személyéhez. A kortárs kultúrában erre egyre több lehetőségünk van, és ez magára a kultúrára is visszahat.

Polcz Alaine Asszony a fronton című művéről beszélgetve került szóba nemrég a hangoskönyvváltozat ‒ amely a szerző hangján szólal meg. Sőt az is kiderült ennek kapcsán, hogy ebben a változatban a szerző olykor kommentárt is fűz saját felolvasásához, felhívja a figyelmet például arra, hogy a „bakancs” szót erdélyiesen, „bakkancs”-szerűen ejti. Ez a jellegzetesség kicsit több is annál, hogy a szerző hangjával ismerkedünk. Ilyenkor azt érezhetjük, hogy a mű mögöttesébe is betekintést engednek számunkra, hogy a szerző jelenléte talán magában a szövegben is intenzívebb, mint mások esetében. A szóbeli kultúrának ez nagy lehetősége: egyrészt egy dialektusárnyalat által mintegy pontosabb kontúrt kapni beszélőként, másrészt kapcsolatot teremteni, bevonni a másikat az elhangzó szövegbe. Maga a könyv is jelzi ezt, hiszen a társának mesél az első oldalaktól kezdve, akit Miklósként meg is nevez, meg is szólít az egyik mondatban. Vagyis ebben az esetben hirtelen értelmet nyer az, hogy a hangoskönyvváltozatot hallgatjuk: mintegy újra létrejön egy olyan helyzet, mint amelyben a mű keretei szerint, Mészöly Miklósnak címezve, ez a történet elhangzott.

A hangzó jelleg további tétje természetesen a könyv témájából fakad. Olyasvalamiről szól, amiről nehéz beszélni. Ebben az esetben a második világháború nők által megélt tapasztalatairól, a nyilvánosságban sokáig elhallgatott történeteiről. Azt, hogy mennyire tabu a nők testi kiszolgáltatottsága háború idején, a regényben magában is megtapasztalhatjuk: Polcz Alaine saját édesanyja sem hisz, nem akar hinni lánya elbeszélésének, sőt az áldozathibáztatás sajátos változatáig is eljut a beszélgetésükben, ami nála alighanem a tagadásba menekülés reflexszerű tünete.

Talán nem véletlen, hogy „a dolgok kimondása” szókapcsolatot másképp használjuk kulturális értelemben, mint „a dolgok leírása” szóegyüttest. Mintegy azt is jelezzük ezzel a fajta használattal, hogy valami merészebb, lényegibb történik, ha a saját hangunkat adjuk a szövegnek: tettértékűbbé, jelen esetben pedig alighanem terapeutikusabbá is válik a szöveg.

A hangoskönyv elkészülése idején Polcz Alaine hangjában valamiféle nyugalom, szilárdság, bölcsesség van jelen. Akkor is, amikor azokról a dolgokról beszél, amelyekről nehéz beszélni. Alighanem ezzel a nyugodt tárgyilagossággal, illetve a szóbeliség formaként való kezelésével (amelyet a könyv első megjelenése idején néhány kritikus formátlannak érzett), legalább annyira erőt ad mások számára a traumákkal való szembenézéshez, mint azzal, amit mond.

A hangoskönyvről folytatott beszélgetés annak az emlékemnek a relevanciáját erősítette meg, amelyet egy kolozsvári Polcz Alaine-előadásról őrzök. Akkor is olyasvalamiről beszélt, amiről nehéz beszélni, amivel ő szakmailag, tanatológusként, gyászkutatóként hosszú ideje foglalkozott: a halálról. Örülök, hogy hallgathattam.

Borítóképen Polcz Alaine (a fiatalkori fotó Tolmár Tamás, az időskori fotó pedig Burger Barna felvétele)