Annyi mindentől fosztotta meg az idei ballagókat (is) az utóbbi négy esztendő! A világjárvány miatt elmaradt a gólyatábor és gólyabál, nem volt buhuzás, sem musicalek, csereprogramok. Mégsem akarnak veszteségek sorozataként tekinteni líceumi éveikre, így hát tizenkét pontban foglalták össze, mit jelent számukra az iskola. A kolozsvári Apáczai-líceum 12A osztályos diákjai, Balázs Hanna Imola és Horváth Krisztina ritka bajtársiassággal megírt közös kiáltványa bármely iskolára egyformán érvényes.

Ha valaki arról kezd beszélni, hogy tű és vérvétel vagy véradás, a legtöbb ember előtt lepereg az egész élete, kimegy az erő a lábából, és a feje fölött látni véli a csillagokat is, mint Vili, a prérifarkas a Kengyelfutó Gyalogkakukkból. Ennek ellenére a véradás nem is olyan veszedelmes művelet, mint ahogyan azt a legtöbben gondoljuk, függetlenül attól, hogy önkéntesen vagy kivizsgálás miatt adjuk.

A magyarországi Szombathelyhez hasonlóan nálunk is több településen, városban kezdeményezték, hogy az emberek otthonaikból egy előre megbeszélt órában megtapsolják a koronavírus ellen rendületlenül küzdő orvosokat, asszisztenseket, mentősöket, hősöket. Elgondolkodtatott-e valakit is az, honnan szerzik be az egészségügyi szektorban dolgozók a védőruháikat? Tudjátok-e, kik és hol készítik ezeket? Ha nem, akkor most kaptok némi ízelítőt.

„Te jó Isten, megint kezdődik... huh, egy-kettő, huh, jó, semmi baj, mindjárt vége, de hova fussak, merre meneküljek, jézusom, nem bírom, mindjárt kiugrik a szívem.”. Igen. Így hangzik egy beszélgetés önmagammal, amikor rám tör a pánik.

A szükségállapot kihirdetése óta a Kolozs Megyei Ifjúsági Fórum (KIFOR) Instagramoldalán követtem a koronavírus áldozatainak számbeli változásait. Hihetetlennek tűntek az adatok, mert egyetlen ismerősöm sem volt beteg és egyikük sem ismert senkit, aki az lenne. Nem éreztem magam a probléma részesének, amíg nem beszéltem Kovács Örssel. Interjúalanyom kézdivásárhelyi származású, 49 éves férfi. Hollandiában fertőződött meg a koronavírussal, de ellátás híján hazaindult. 1148 kilométert tett meg egyedül, a járvány több tünetével küzdve, mígnem Magyarországon korházba került. Kérdéseimre korházi ágyából válaszolt. Személyében a nehéz helyzet ellenére egy derűlátó, kitartó embert ismerhettem meg.

Talán ennek az időszaknak a legrosszabb része a tehetetlenség, hiszen ez nem egy himlő, amely két hét alatt lejár, hanem egy jóval hosszabb periódus. Összeszedtem néhány hétköznapi jelenséget, amelyben változást érzek, és olyan dolgokat próbáltam felsorolni, amelyeket talán mások is tapasztalhatnak.

Anno Domini 2020, új időszámítás, Covid-19. Izé, koronaparti. Káosz. Kicsit bővebben: teljesen kimarva a megszokott életemből, hazacsöppentem Csíkszeredába, Székelyföld és a Világ szívcsakrájába, a multiverzum közepébe, egy kilencedik emeleti ökoszférába. Aha. Nagy buli.

Kislánykorától énekel, amikor még csak nevettek rajta. Mindig akarta ezt a zenélésdolgot, aztán lassan összeállt a kép, lett gitártanulás, énekóra. Szinte kislány volt még akkor is, amikor több ezer hang közül a legjobb tíz közé került Budapesten a Kismenőkben. Itthon folytatta: lett egy banda, a 3AD, képességvizsga után musicalek az Apáczai-líceum kórusával, szerep a magyar színház zenés darabjában. Zenéltek már az Anna and the Barbies előtt, legutóbb a Kistehénnek voltak az előzenekara. Debi tegnap este a ZUG-ban is játszott, a Váróterem új előadásában. Közben iskolás, egy hétköznapi tizenegyedikes.