Nem állt szándékomban írásos tanúságtétel. Kétszer is hárítottam az erre vonatkozó felkéréseket. Megtették helyettem naprakészen mások, érzékenyebben és igazabb szavakkal. Az élmény azonban ott mocorog, ott munkál bennem akkor is, ha nekem az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus rendezvénysorozatából „csak” egy zárómise jutott. Igaz, Ferenc pápa celebrálta, de sokkal fontosabb ennél, hogy Krisztus gyűjtött ott egybe minket, magyarázta a Szentírást és törte meg a kenyeret, ahogy a liturgia szövegében vasárnapról vasárnapra halljuk, vasárnapi keresztényekké silányult istenhívők.

Ez aztán a színház! – téptük föl percenként az elnyűtt, fekete függönyt a Szamos-parti színház Konsztantyin Gavrilovics Trepljov holdfényes színpadának álcázott próbatermében.

Száztíz éves napilapot nyomtak a kezembe. Törékeny relikvia, papírja megsárgult, festékje megkopott, ki tudja, hogyan vészelte át a huszadik századot! Könyvtárban volna a helye, szépen összefűzve további lapszámokkal, a korabeli periodikák valamelyik polcán, ezzel szemben hosszú évtizedekig hevert porban és mocsokban, hogy a 21. században váratlanul előkerüljön a jótékony homályból. A magát “független politikai napilapnak” aposztrofáló Erdélyi Újság 41. számát 1910. július hó 3. napján, azaz vasárnap hajnalban hordhatták széjjel a Szentegyház utca 5. szám alatti Státus-palotában működő Fuhrmann-nyomdából. Kiadóhivatala a Mátyás király tér 20. szám alatt, az első emeleten volt, ahol bizonyos pénzösszeg fejében apróhirdetések is felvétettek. Akinek derogált besétálni a kiadóhivatalba, annak a 696-os telefonszámot kellett tárcsáznia.

Boldogasszony virágoskertje – tartják sokan a Kárpát-medencéről, s a jóakaratú ember egy kertészeti csodát képzel maga elé, amelyben a virágok sosem hervadnak el. Olyan ez a virágoskert, mint amilyet édesanyám ápolgat: nincs benne évszak, amely ne bontana szirmot. Ide menekültek a hóvirágok, ibolyák, gyöngyvirágok és nárciszok a templom tövéből, nagyszüleim háza mellől. Itt kelleti magát a jázminnak is becézett jezsámen és néhány közönséges orgonabokor árnyékában az árvácska, tulipán, tollas szegfű, de sokféle dália és őszirózsa is dicséri a Teremtőjét nálunk. Még a szürke téli napokra is jut valami: kivirulnak anyám ablakán a jégvirágok!

“Én vagyok a jó pásztor. Ismerem enyéimet, és enyéim ismernek engem...” - fejtegeti Jézus a közismert példabeszédben, hogy mit gondol egy közösség és annak vezetője közötti kapcsolatról. A krisztusi bonmot-t János evangéliumából ismerjük, éppoly lényegretörő, mint a szeretet parancsa. Kölcsönösséget feltételez, és ennyi elég is, hogy kibontakozzék az Egyház, amelynek bizonyos értelemben a metaforája. Nem kellett érvelnünk a szerkesztőségben, hogy miért ezzel a szöveghellyel ajánljuk a Pápaváró című, szombat délelőttönként jelentkező magazinműsort a Mária Rádió hallgatóinak a figyelmébe, de bevallom: nagy felelősség volt megszólalni a jó pásztor hangján. Sokadjára sikerült elfogadhatóan.

Romániába látogat Ferenc pápa 2019-ben – lelkendeznek szombat óta a hazai sajtóorgánumok, miután az ad limina látogatáson Rómában tartózkodó Ioan Robu bukaresti érsek-metropolita megerősítette az örömhírt az olasz katolikus hírügynökség, az ACI számára. Bár a főpásztori látogatás ötlete nem újkeletű, 2019-es időzítését pedig hónapok óta biztosra veszik Bukarestben, azzal, hogy a megyéspüspökök szabályos időközönkénti – bevett szokás szerint ötévente esedékes – vatikáni látogatását követően “az apostolok küszöbénél” (ad limina apostolorum) jelentették be, felér egy szentszéki közleménnyel.

“Csak azt a mosolyt, csak azt tudnám feledni...” - zárja e lap hasábjain publikált írását (Csak az a mosoly...) Bíró Béla a Magyarországot elmarasztaló Sargentini-jelentés elfogadása kapcsán. Sokan vagyunk ezzel így, függetlenül attól, hogy ki mit gondol a magyar jogállamiság állapotát kritikával illető európai parlamenti dokumentumról, illetve annak vitájáról és elfogadásáról. A teátrális gesztusokkal kísért, infantilis örömködés inkább illett egy külvárosi perpatvarhoz, mintsem az Európai Unió képviseletei szervéhez.

Azért vagyunk a világon, hogy valahol Svédországban legyünk benne! – sütöttem el a poént sok évvel ezelőtt egy szilveszteri revüben. A közismert ábeli szállóige parafrázisa ekkor még a stockholmi virágágyások és a Donát úti orgonasor közt fennálló nemeuklideszi párhuzamosság dogmája kívánt lenni, amely valahol a távoli jövőben majd összeér. (Eredetije Tamási Áron Ábel-trilógiájának a végén olvasható.) Ennél azonban sokkal több lett, és számomra súlyosabb értelmet nyert: a 2015 óta Európára nehezedő migrációs válság olvasatát adja.

Gyermekversein cseperedtünk fel, hiszen egyike volt a Napsugár legendás szerzőinek és szerkesztőinek, aki nemzedékeken át tanította az erdélyi magyarságot “madárnyelven” beszélni. Örök aforizmáját, miszerint “a vers az, amit mondani kell”, sosem tulajdonította el. Az érdem azé a kisdiáké volt, aki az anekdota szerint a maga természetes ösztönösségével fejtette meg a lényeget, amire a költő bácsinak nem volt bátorsága. Mondtuk a verseit ha kellett, ha nem, mert ha egyszer beléjük szeretett az ember, többé nem lehetett azokból kiszeretni.

Őskolozsvári társaságokban mindig akad valaki, aki személyesen ismeri, s ha nincs is kórházi sztorija, egy-két jó szava mindig akad Judit néniről. Dr. Szabó Judit, Románia első női sebésze ma ünnepli 90. születésnapját. Isten éltesse, Judit néni!

Film készül Márton Áron püspök életéről, a Zord idők csillaga néhány jelenetét a kolozsvári Szent Mihály templomban forgatták. A film közösségi összefogásnak és adománygyűjtésnek köszönhetően jöhet létre, a bemutatóra két év múlva kerül sor. Rendező: a 2009-ben a marosvásárhelyi Színművészeti Egyetemen végző Vargyas Márta, a főszerepet Bodolai Balázs, a Kolozsvári Állami Magyar Színház művésze játsza. A kezdeményező, forgatókönyvíró Papp László, marosvásárhelyi katolikus pap. Operatőr: Marius Panduru. A film producere Tofán Zsolt.