label_szabadsag
1 USD 3.64  1 EUR 4.47  100 HUF 1.41
Hu Ro En
Napirenden Kult-Túra Vélemény Körkép Sport Mozaik Hirdetés/Reklám Spektákulum EU-világ Életmód Bulvár Művelődés Campus
Számítástechnika Gazdaság Állatbarát Egészségügy Riport Decibel Motorház Tudomány Totyogó Bonifácz Élő emlékezet Kitekintő
Elo emlekezet

« Vissza a főoldalra


Évforduló – Mire emlékezünk a Nyergestetőn?

Létrehozva: 2009. augusztus 11. 02:15

Dr. Egyed Ákos, EME-elnök

Emlékmű a Nyergestetőn
Emlékmű a Nyergestetőn
Évenként megismétlődő rendezvények sorozata bizonyítja, hogy az 1848–1849-es magyar forradalom és szabadságharc történetéhez immár szorosan hozzátartoznak az emlékezet választott színterei, azok a helyek, ahol a legjobb lehetőség nyílik egy-egy történeti esemény felidézésére. Közismert hagyományos emlékező helyek, – hogy csak néhányat említsünk: a Magyar Nemzeti Múzeum udvartere Pesten, Petőfit idéző Biasini szálló Kolozsvárt, a Petőfi-ház Fehéregyházán, vagy a sepsiszentgyörgyi régi székház, ahol Gábor Áron szállóigévé lett szavai 1848 novemberében elhangzottak: „Lesz ágyú!”


A nemzeti emlékezetnek avatott helye a csíki Nyergestető is, ahová most összegyűltünk, s ahol az 1849. augusztus elsejei hősi helytállásra emlékezve nem feledkezünk meg az 1897-es emlékmű-avatásról sem, amelyen jelen volt a ’49-es csata legfőbb tanúja, Tuzson János őrnagy, az egykori csapat parancsnoka, valamint számos ’48-as honvéd is. Mindez vitathatatlanná tette e történelmi emlékezőhely hitelességét. Azóta a székelység önvédelmi harcának egyik kiemelkedő szimbólumává vált a Nyergestető.

A 160. évforduló jó alkalom arra, hogy röviden felidézzük azokat az eseményeket és körülményeket, amelyek megelőzték, majd előidézték a Tuzson János őrnagy által vezetett csatát, részét annak a gigászi küzdelemnek, amelyet a magyar honvédhadsereg szerte Magyarországon és Erdélyben vívott az egyesített orosz–osztrák haderő ellen. A székelység kivette részét ebből a küzdelemből, s 1849 nyarán az volt a feladata, hogy a Déli- és Keleti-Kárpátok szorosait és a Székelyföldet védje. Bár ez erőt meghaladó feladatnak bizonyult, a székely hadak bátran vállalták a harcot, de a túlerő miatt 1849. június 18–19-én az orosz–osztrák csapatoknak sikerült áttörniük a Székelyföld védvonalát jelentő kárpáti szorosokat és megrohanták Háromszéket, amelynek földje hosszú időre csatatérré változott.

A Bem tábornagy által szervezett s Gál Sándor ezredes főparancsnoksága alatt harcoló székely hadosztálynak a szülőföld védelme mellett az is feladata volt, hogy harcaival lekösse az ellenséget, amelyet Lüders orosz főparancsnok a magyarországi magyar hadak ellen szeretett volna minél hamarabb bevetni. Bem altábornagy átlátta ezt a szándékot is és megfelelő stratégiát dogozott ki az ellenség tervének megakadályozására. Ennek a stratégiának része volt egy moldvai hadjárat terve – és ezzel már elérkeztünk a nyergestetői csata közvetlen előzményéhez.

Induljunk ki abból, hogy Bem altábornagy 1849. július 22-én az Ojtozi-szorosból kiáltványt intézett Moldva lakosaihoz, ezekkel a szavakkal: „Az oroszok minden hadüzenet nélkül Magyarország területére és Erdélybe újra behatoltak. Európa hallgat ezen jogsértéshez, de a magyarok elég erősek arra, hogy ellenségüket legyőzzék” (mintha Nagy Imre miniszterelnök 1956 november elején elhangzott kiáltványát hallanók). Bem fontosnak tartotta annak hangsúlyozását is, hogy a magyar szabadságharc nemcsak az ország, hanem a szomszédos népek szabadságát is szolgálja: „Midőn /a magyarok/ az oroszokkal életre vagy halálra küzdeni kezdenek, azt akarják, hogy ezen viadal által az orosz járom alatt nyögő szomszéd országoknak is hasznot hajtsanak… Moldvaiak! Ha szabadok akartok lenni… keljetek fel!”

A Bem által vezetett moldvai hadművelet célja tehát az volt, hogy az ottani népeket a magyar szabadság oldalára állítsa és felmérje, milyen erőt képviselnek az ott tartózkodó orosz csapatok.

A Moldva határát átlépő székely különítmény mindössze két és fél zászlóaljnyi gyalogosból, két századnyi lovasságból, fél századnyi utászból állt, s összesen 2200–2300 főt egyesített. Emellett hat vagy nyolc ágyúval is rendelkezett. Látjuk, a különítmény létszáma a feladathoz mérten kicsi volt, azonban bátor, harcra kész csapatként mindössze néhány nap alatt jelentős, – egyik történészünk szerint – „szép” sikereket ért el. Sósmezőnél már megütközött a kozák előőrssel, amely sietve visszahúzódott, de Harzsánál heves ütközetre került sor. Majd Gorzafalváig üldözte Bem az ellenfelet. Itt ismét nagy ellenállást fejtett ki az orosz védelem, de kénytelen volt Onfalváig (Oneşti) visszavonulni, onnan pedig Bákóig, ahol 7-8000 embert és 16 ágyút vont össze. A székely haderő ide már nem követte az ellenséget, visszatért Gorzafalvára. A csatározás július 24-én folytatódott, amikoris Bem elfoglalta Onfalvát és Oknát.

Bár bizonyos értelemben csalódnia kellett a népfelkelést illetően, Bem altábornagy fényesnek nevezte az elért sikert és joggal, hiszen ellenőrzése alá került az Ojtoz és a Tatros völgye, véleménye szerint az ellenfél 500 embert veszített, aminél kisebb volt a saját veszteség, bár egyáltalán nem jelentéktelen. De hadd szóljon maga a hadvezér e hadjáratnak egy másik eredményéről, idézzük őt: „Ezen fényes harc részünkre azon jó hatással is volt, hogy azon ifjú csapataink bátorsága, melyet egy pillanatra elvesztettek vala /az orosz betöréskor/ megint felébredt, s hogy bebizonyíthatta azt, miszerint az oroszokat kevés haderővel is legyőzhetni. Bátorságban és elszántságban mindenki vetélkedett. Különösen kitüntették magukat Daczó és Tuzson őrnagyok”.

A nem lebecsülhető katonai siker ellenére a moldvai expedíció nem érte el a célját, hogy a népet felkelésre bírja. Számunkra mégis van ennek a hadjáratnak egy különös üzenete is: a csángók magyarságtudatának egyfajta megnyilvánulása. Erről írta a helyszínen keltezett jelentésében a haditudósító a következőket: „Itteni /moldvai/ megjelenésünk a magyar ajkú lakosokra – mert Moldvának Erdély felé nyúló határszélén közel 60 000 magyar lakik, fölrázólag hatott. A nők nevettek és sírtak, a gyerekek eltátották szájukat, a férfiak a jelenet miatt elhűltek”. Talán az utóbbival kapcsolatosan jegyezte meg a tudósító: „Engedjük őket magunkhoz s még egy keveset várjunk”. A források arról is tudnak, hogy a csángók ugyan érdeklődéssel figyelték a magyar sereg megjelenését, a nők és gyermekek kifejezést adtak örömüknek, a férfiak viszont elhűltek, azaz megdöbbentek. Hogy ezentúl nem mutattak együttműködési készséget, abban bizonyosan szerepe volt az orosz és osztrák propagandának, amely a lehető legrosszabb színekben próbálta feltüntetni a férfiak előtt a magyarok megjelenését, félremagyarázva Bem felhívását a felkelésre.

Ezek után Bem nem folytatta a hadjáratot, s július 25-én a katonai különítmény egy részével visszatért Háromszékre, de annak nem kis részét: nyolc gyalogos századot, egy lovas szakaszt és ágyúkat Tuzson János őrnagy parancsnoksága alatt Moldvában hagyta. Ez pedig arra utal, hogy a főparancsnok mégsem adta fel teljesen reményét a moldvai beütéssel kapcsolatban. Erről szól július 25-i nyílt parancsának következő része:

„Az ellenség Bákóba gyülekezett össze, összes ereje Moldvában 7 vagy 8 ezer s 16 ágyú. Könnyű lesz nekünk ott a moldvai önkéntesek segítségével az országból kikergetni, addig pedig helyezzük magunkat olyan állásba, melyben az ellenséget feltartóztathatjuk és moldvai önkéntesek is körülöttünk gyűlhetnek. A napiparancsnak ez az utóbbi tétele bizonyosan a Moldvában maradó Tuzson különítményének szólt, az ő feladata volt az ellenség feltartóztatása és moldvai önkéntesek várása egy későbbi katonai fellépés érdekében. De Tuzson őrnagy nem teljesíthette főparancsnokának rendelkezését, mert közbeszólt a török hatalom képviselője (ennek részleteit Tuzson őrnagynak Bemhez küldött jelentéséből ismerjük).

A magyar különítmény előőrsén, Gorzafalván július 27-én jelentkezett Omár pasa küldött, Tefik ezredes, aki azt kívánta tudtára adni Bemnek, hogy a magyar csapatoknak vissza kell vonulniuk Erdély határáig. Az üzenetet Tuzson őrnagy vette át, továbbította Bemnek. Nem mellékes kérdés az sem, hogy az átnyújtott jegyzék szerint az oroszok azzal vádolták a székely katonákat, hogy azok megjelenése nyugtalanságot idézett elő a nép körében. Tuzsonnak meg kellett ígérnie, hogy sietve visszatér Erdélybe.

Ki volt Tuzson János őrnagy?

Tanult és fiatalsága ellenére képzett és tapasztalt katonatiszt volt, aki a háromszéki gyalog határőrezredben szolgált. 1848 augusztusában részt vett abban a háromszéki zászlóaljban, amely a szerb felkelés ellen harcolt; jelen volt Szenttamásnál, majd egy másik fronton, Schwechatnál. Miután visszatért Erdélybe, Bem alatt szolgált, először az ellenség kiűzésében, majd Háromszék védelmében, mint a 86. zászlóalj parancsnoka jeleskedett. Parancsnokként harcolt Kökösnél, ahol Gábor Áron, július 2-án hősi halált halt. Egyáltalán nem volt véletlen, hogy Bem altábornagy őt bízta meg a Moldvában maradt zászlóalj vezényletével.

A hadjáratkor Moldvában kiválóan vezette a rábízott alakulatot, kiérdemelte Bem írásbeli dicséretét, most viszont Bem távollétében, önállóan kellett döntenie arról, miként vezesse épségben vissza katonáit Háromszékre. Ez nem is okozott problémát, viszont Bereck térségében értesülnie kellett arról, hogy Háromszéket az ellenség újra megszállotta, vagyis ellenség között haladhat tovább. Rövid tájékozódás után, habozás nélkül kiválasztotta a legrövidebb utat s elindította egységét Kézdiszentkereszt felé, onnan Szárazpatakon keresztül a Kászon völgyében fekvő Kászonújfaluba érkezett. Itt érte utol az ellenség és máris harcba kellett bocsátkoznia Clam-Gallas osztrák főparancsnok alakulatával, majd a túlerő miatt 31-én este a Nyergestetőig vonult és itt kedvező terepviszonyok közt védelmi állásba helyezte a Moldvából szerencsésen kivezényelt zászlóaljat. Ennek köszönhetően másnap, augusztus elsején már képes volt erős ellenállással feltartóztatni a Csíki-medencébe betörni készülő orosz–osztrák egyesített haderőt.

Mekkora lehetett és kikből állt az a bátor különítmény, amely szembe mert szállni a nála tudottan sokkal nagyobb ellenséggel?

Többen 200 főt emlegetnek, de ennél nagyobb alakulatról van szó. Először is Bem altábornagy nem hagyhatott Moldvában ilyen kis erőt, hiszen számolnia kellett az ellenség támadó fellépésével, ezért csak védelemre képes erő maradhatott Moldvában, amelyet, amint láttuk, Tuzsonnak sikerült a Nyergestetőre felvezetnie s most szembefordítania az üldöző sereggel. Adataink szerint nyolc gyalogszázad, egy lovas század s néhány ágyúval rendelkező tüzérséggel kell számolnunk, azaz mintegy ezer fős alakulattal, vagy valamivel ezt meghaladó fegyveres erővel.

És mekkora volt az ellenség ereje? Az orosz haditudósítói naplók szerint az egyesített orosz–osztrák Clam-Gallas által vezetett haderő mintegy 1200 főből állt. Egy ilyen túlerő ellen vállalni a harcot önmagában is nagy bátorság és hőstett volt. A székely különítmény nem habozott, bár a feladat veszélyeivel tisztában kellett lennie.

A csata augusztus 1-én kora hajnalban azzal kezdődött, hogy a kászoni úton előnyomuló ellenséget erős kartácstűzzel állította meg Tuzson s mintegy 7 órán át meg is tudta tartani hadállásait, bár az áldozatok száma nem volt kevés. Végül azért kellett feladnia a Nyergestetőt, mert tudomására jutott, hogy Lázárfalva felől az ellenség bekerítéssel fenyegeti. Emiatt úgy határozott, hogy Csíktusnádra vonul, ahol Gál Sándor különítményével sikerült egyesülnie, majd a Mitácson keresztül, erdővidéket érintve Udvarhelyre vonult. Csapatának egy része követte, a másik Erdővidéken feloszlott.

Ha végül azt kérdezzük: mire emlékeztet a Nyergestető, azt válaszolhatjuk, hogy az 1848–1849-es magyar szabadságharcra, amelyből a székelység derekasan kivette részét. Nemcsak a szülőföldjét védte, nagy anyagi és emberáldozatokat vállalva, hanem a maga szabadsága mellett az egyetemes magyar szabadságot is, aminthogy ezt tette évszázadok során korábban, majd a forradalom leverése után is. Ezzel vált a Nyergestető szabadságharcunk emlékezetének színterévé, szimbólummá.

(Elhangzott 2009. augusztus 1-jén, a Nyergestetőn.)

 


További cikkek
MA
Még mindig hallatszanak a lövések Bergen-Belsenben...
2014 a Magyar Holokauszt Emlékéve volt
Helytörténet – 100 éves Kolozsvár – Az Arany János utcai bérvillák


TEGNAP


TEGNAPELŐTT


Tovább a rovat cikkeihez
Impresszum Adatvédelem Software development by Codespring. Web hosting by Codespring.
Támogatók:
Communitas Alapítvány Communitas Alapítvány
Hungarian Human Rights Foundation Magyar Emberi Jogok Alapítvány - Hungarian Human Rights Foundation (HHRF - New York).
Bethlen Gábor Alap Bethlen Gábor Alap