label_szabadsag
1 USD 3.22  1 EUR 4.46  100 HUF 1.45
Hu Ro En
Napirenden Kult-Túra Vélemény Körkép Sport Mozaik Hirdetés/Reklám Opera EU-világ Életmód Bulvár Művelődés Campus
Számítástechnika Gazdaság Állatbarát Egészségügy Riport Decibel Motorház Tudomány Totyogó Bonifácz Tetőn Kitekintő
Kultura

« Vissza a főoldalra


Kolozsvár művészetpártoló polgármestere

Módosítva: 2009. január 12. 12:22
Létrehozva: 2009. január 10. 04:22
Olvasta 1778 felhasználó.

MURÁDIN JENŐ

Most hogy élénk közéleti vita folyik arról, juthat-e Kolozsváron akár ideiglenesen, városvezetői székbe magyar ember, nem érdektelen fölidézni a város egykori, páratlanul népszerű polgármesterének, dr. Keledy Tibornak a pályáját, aki négy évig intézte az adminisztráció ügyes-bajos dolgait, a bécsi döntés szivárványos eufóriájától az orosz bevonulás felé vezető sötét időkig. A téma időszerűségét növeli az is, hogy csak nemrég sikerült Keledy emigrációban töltött éveiről, homályban maradt sorsáról első kézből tudomást szerezni. 1943-ban az ő hathatós támogatására épült meg, Kós Károly tervei szerint a kolozsvári Műcsarnok, az ország második ilyen jellegű kultúrintézménye. Támogatta a kortárs alkotókat, így jutott műteremhez Szolnay Sándor és Szervátiusz Jenő, a korszak két legjelentősebb kolozsvári alkotója. Képünkön Szolnay Sándor 1942-ben készült festménye, Az épülő Műcsarnok címmel.


Kolozsváron Dr. Keledy Tibort a mintahivatalnok példaképének tekintették. Szabályokhoz ragaszkodó, rendet és rendszert teremtő feszessége mögött, alkatának kettősségét adta szociális érzékenysége és páratlan művészetszeretete, nyitottsága minden kulturális kezdeményezésre. Idősebb kolozsváriak emlékezetében alakja ma is úgy él, mint az ideális városvezetőé, aki kezdeményezéseivel és támogatásával a művészeti élet virágzó korszakát teremtette meg.

Frontátvonulások után évtizedek teltek el, míg bármi földerengett arról, milyen sors jutott számára, hol és hogyan élte le életének emigrációban töltött második felét. Egy interneten elérhető rövid közlés pontosította halála dátumát – 1978. május 28-án hunyt el a karibi szigetvilághoz tartozó Grenadában.

A sétatéri Műcsarnok épülete
A budakeszi Prohászka Ottokár Katolikus Gimnázium emlékszobájában ültem, szemben Keledy unokájával, Mihály von Keresztesy Keledyvel, akit szintén az internetes híradás nyomán találtam meg. Hatvanon felüli ember. Édesanyja, az 1995-ben elhunyt Keledy Pláner Lívia emlékére hozta létre azt a budakeszi alapítványt, melynek kamataiból minden évben megjutalmazzák a legkitűnőbb diákokat. Az év egy részét itt tölti Magyarországon, Grenadában senkije nincs már.

Ismereteimet próbálom az unoka elbeszélésének színességével kitölteni.

– Milyen jól beszél magyarul.

Keledy Tibor (1943 tavaszán)
 
– Nálunk otthon csak magyarul lehetett beszélni. Nagyapám, Keledy Tibor egyébként felvidéki származású volt, 1895. október 23-án Losoncon született. 1939-ben változtatta a nevét Keilről Keledyre. Jogot végzett és 1936–1939 között dr. Szendy Károly budapesti polgármester kabinetvezetőjeként működött. Innen került a bécsi döntés után, 1940-ben Kolozsvárra, ahol a polgármesteri tisztséget hivatalosan pár hónap után vehette át a katonai közigazgatást vezető Beck Albert ezredestől. Bevallhatom, hogy nekem sok-sok év múltán, az emigrációban nézeteltéréseim voltak a nagyapámmal. Ez azonban nem akadályoz abban, hogy rendkívüli képességeit és segítőkészségét elismerjem, melyet leánya, az én anyám is örökölt. Kolozsvárt soha nem jártam, de tudom, hogy milyen munkát fejtett ki ott.

Érdeklődéssel hallgatja, amint egykori sajtóközlésekből azokat az éveket fölidézem. Amikor polgármesterré kinevezték, a kolozsváriak azt gondolták, megint egy „ejtőernyőst” kaptak, aki majd idegenként áll a helyi gondok előtt. Nem így történt. Mikor négy év után tá-vozott, a szeretet és hála fogalmazódott meg, munkásságának elismerése: „Kolozsvár közönsége Keledy Tibor dr.-ban nem csak kiváló közigazgatási szakembert kapott a városi adminisztráció gépezetének irányítására, hanem kapott benne egy európai látókörű, elgondolásokban gazdag, megvalósításában gyorsan és határozottan cselekvő városvezetőt.” (Keleti Újság, 1944. ápr. 12.)

A megoldásra várt problémák pedig igencsak súlyosak voltak. Segíteni kellett a lakásínségen, a közhivatalok elhelyezésén, a háború előhaladtával mind nyomasztóbb élelmezési és szociális gondokon.

Ugyanakkor ezek mellett soha sem tévesztette szem elől a város kulturális fölemelkedését szolgáló nemes célokat. E helyen csak összegezni lehet, mi minden fűződött négyéves polgármesteri működéséhez. Az elhanyagolt műemlékek és emlékművek helyreállítási programjában első helyen szerepelt Fadrusz János Mátyás-szobrának legalább felületi restaurálása és a Mátyás-szülőház fölújítása. 1941-ben Kolozsvár a képzőművészetben címmel szervezett emlékezetes pályázatot. Segítette Felvinczi Takács Zoltánt, az újonnan fölállított művészettörténeti tanszék vezetőjét, hogy megszervezze a régió kulturális értékeit fölsorakoztató Erdélyi Művészeti Kiállítást. Pártfogója volt a Kolozsvári Művészeti Hetek 1942-es nagyszabású rendezvényeinek. 1943-ban pedig az ő hathatós támogatására épült meg, Kós Károly tervei szerint a kolozsvári Műcsarnok, az ország második ilyen jellegű kultúrintézménye. Közben a város és saját gyűjteménye számára is művek sorozatát vásárolta meg az erdélyi képzőművészektől. A kortárs alkotókat műteremmel és anyagi juttatásokkal is támogatta. Így jutott műteremhez Szolnay Sándor és Szervátiusz Jenő, a korszak két legjelentősebb kolozsvári alkotója. Írt katalógus-előszót, megnyitott kiállításokat.

Érthető az a sajnálkozás, amely Kolozsvárról való távozását kísérte.

– Nagyapámat – veszi át a szót Keresztesy Keledy Mihály – 1944. április 20-án belügyminisztériumi rendelettel nevezték ki Budapest főpolgármesterévé. Itt azután még nehezebb időkben foglalta el tisztségét. Szálasi hatalomra kerülése után, mint sok más közhivatalnok, ő sem vállalta az együttműködést a nyilasokkal. Tisztségéről lemondott, és még Budapest körülzárása előtt elhagyta az országot.

– Hol talált menedéket?

– Előbb egy évig Franciaországban éltek. Egy módos párizsi családhoz álltak be; nagyapám inasnak, nagyanyám szakácsnőnek. Egyik napon azután házigazdájuk faggatni kezdte, mi volt a foglalkozásuk azelőtt. Nagyapám elmondta. Erre levétették inasi ruháját és feleségével asztalukhoz ültették, maguk közé. Ez a család segítette őket, hogy még 1945-ben kijussanak Venezuelába.

– Ön akkoriban született.

– Igen. Keledy leánya, Lívia, az én anyám terhes volt, és Körmenden lemaradt tőlük. A körmendi Batthyány-kastélyban születtem meg. Innen visszatértünk Budapestre. Csakhogy akkor már a Rómer Flóris utcai kis villa a Rózsadombon teljesen kifosztva állott. Nekünk csak a sofőr lakásában lehetett maradásunk. 1956-ban disszidáltunk és megkerestük nagyapámékat.

– Az ő kinti életük hogyan alakult?

– Végül is a törvényszerű hazavágyódástól, a honvágytól eltekintve, szerencsésen. Keledy Tibor nyelvzseni volt, könnyen beilleszkedett a dél-amerikai spanyol világba. Caracasban, Venezuela fővárosában a kataszteri hivatal tisztviselője lett. Igazából ő tette rendbe az intézményt. Mi csak átmenetileg laktunk Venezuelában. Apám, Keresztesi Tibor Gyula fül-orr-gégész orvos volt. Kitűnő állást kapott Chilében, melynek éghajlata is messzemenően jobb volt, mint a venezuelai klíma.

– És Grenada?

– Azt a véletlen hozta a képbe. Nagyapám egyszer átlátogatott a szigetre. Az a paradicsomi táj annyira megtetszett neki, hogy kijelentette, öreg korára ott szeretne élni. Az angol nyelv és ritkábban a francia, amit ott használnak, nem jelentett gondot neki. Így vettek egy kisebb villát 1966-ben a szigeten, a fővárosban, Saint George’s-ban, egész pontosan Westerholl Pointban. Itt hunyt el 83 éves korában. Sírja nincs. A grenadai néger közösség szokása szerint a tengerbe temették el. A holttestét kanavászba csavarva, nehéz kövekkel süllyesztették a vízbe. A grenadai villa megvan, de már régen idegen tulajdonban. Én egy bérelt lakásban lakom.

– Mi történt a Keledy-féle képgyűjteménnyel?

– Semmit nem tudok róla, a pesti villát, mint mondtam, teljesen kifosztották. Sok minden a tengeren túlra eleve nem kerülhetett át.

A gimnázium emlékszobájában Keledy Lívia rengeteg magyaros kézimunkája fogadja a látogatót. Egy fényképalbum a család életének helyszíneit és történéseit rögzíti. Magasrendű művészeti tárgy egy mahagóni színű gyönyörű dél-amerikai indián szobor. Az unoka, Keresztesy Mihály édesanyja mondását idézi, mely az egész család puritánságára annyira jellemző volt. – Addig érdemes élni, míg az ember hasznos lehet.

 


További cikkek
MA
Kiállítás Marx József emlékére
Ma nyílik a XXI. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál
Tíz előadás a Határon Túli Magyar Színházak Szemléjén
Erdélyi tánchagyományok és a Tánc Nemzetközi Világnapja
Négynapos rendezvénysorozat a Tranzit Házban
A NAP IDÉZETE
Mai nap


TEGNAP
Keveset olvasnak a kínaiak
Kolozsváron is bemutatják A banda című előadást
A NAP IDÉZETE
Mai nap


TEGNAPELŐTT
Sárga rózsákkal és sárga pillangókkal vettek végső búcsút Márqueztől


Tovább a rovat cikkeihez
Impresszum Adatvédelem Software development by Codespring. Web hosting by Codespring. Erdélyi Top 10 - web statisztika, látogatottság mérés
Támogatók:
Communitas Alapítvány Communitas Alapítvány
Hungarian Human Rights Foundation Magyar Emberi Jogok Alapítvány - Hungarian Human Rights Foundation (HHRF - New York).
Bethlen Gábor Alap Bethlen Gábor Alap