A Benoit Vitse által vezetett, 2003 óta működő lakótelepi színházi műhely Passport előadása nehezen nevezhető „profi” színházi alkotásnak, sokkal inkább hasonlít amatőr, vagy műkedvelő produkcióhoz. Bár kétségkívül izgalmas és még mindig aktuális társadalmi problémával – határátlépés – áll elő, de sajnos, ami a megvalósítást illeti, nem jön létre színpadi alkotás, sem a színészek, sem pedig a rendező részéről. Mi több, az sem igazán indokolt, hogy a főként Európa és a harmadik világ problémájaként értelmezett határ-kérdés (a szabadság korlátozása) megjelenítésére miért a színház műfaját választotta a rendező. Benoit Vitse rendezői koncepciója ugyanis elsősorban társadalom-politikai szempontból közelít a témához, nem pedig színházi szituációkat, helyzeteket keres, ezáltal az előadás nem marad egyéb, mint egy szociális kérdés vizuális-auditív, kvázi performatív ábrázolása.

A színészek számára – akik sokszor láthatóan nem tudnak mit kezdeni a csak „elméleti” szituációkkal – fontos lenne releváns helyzeteket generálni, hiszen sem egymáshoz való viszonyuk, sem pedig színpadi jelenlétük nem indokolt. Az Ateneu előadása tehát lényegében nem nevezhető másnak, mint egy társadalmi probléma akcióművészeti lereagálásának.

A Iaşi-i előadástól eltérően a sepsiszentgyörgyi M Stúdió mozgásszínházi produkciója talán valós alternatívát hoz a kortárs színházi nyelvezet kialakításában. A látogató – Gyöngyösi Tamás második, sepsiszentgyörgyi mozgásszínházi rendezése – kompakt táncnyelvvel dolgozik, amelyben keverednek az akrobatikus elemek, a különböző táncstílusok a kontakt-technikával, amely gyakorlatilag összefogja a többi mozgásstílust. Bár az előadást Lengyel Menyhért Csodálatos Mandarin-ja ihlette, a kiindulópont és a produkció vezérfonala itt mégis a férfi-nő viszony. Az öt férfi (Bajkó László, Dávid A. Péter, Fehérvári Péter, Nagy Attila, Szekrényes László) és két nő (Nagy Eszter, Polgár Emília) viszonytengelye köré rendezett játékban egymást váltogatják a mozgalmas, agresszívebb és a lírai jelenetek. Az ellentétek és vonzások ritmusából, a szerelem generálta kölcsönhatásokból bontakozik ki maga a „történet” is, amelynek „csúcspontja” a látogató megjelenése. Az addigi, komikus helyzeteket sem nélkülöző, harmonikusan egymásba épülő férfi-női játszmák egyszerre konfliktusos helyzethez vezetnek: előtérbe kerül a „vérremenő harc”.

Gyöngyösi Tamás rendezésében ugyanakkor fontos szerephez jutnak a tárgyak és a zene is. A székekből, asztalból és félig rongált zeneszerszámokból összeálló mozgó díszletelemek nemcsak kellékei a tánc-játéknak, hanem hatalmi pozíciókat is jelölnek. A jazzes zene pedig a csend jeleneteivel váltakozásban irányítja az előadás ívét és ritmusát, ugyanakkor hangsúlyossá emel bizonyos jeleneteket, felnagyít konfliktusos helyzeteket.

A két színházi műhely előadásainak kapcsán mindenképpen felmerül a kérdés, hogy mozgásszínházi valamint a nonverbalitásra építő színházi eszköztár lehetőségei meddig terjednek? Ugyanakkor fontos, hogy az erdélyi (és nemcsak) színházi palettán megfelelő súllyal vegyenek részt kísérleti színházak, alternatív színházi műhelyek.