Elegánsan távozott, amennyire a körülmények azt lehetővé tették: búcsúbeszéde (vagy nevezhetjük akár hattyúdalnak) arról szólt, hogy két év gazdasági mélyrepülés után az ország az elmúlt évet az unióban is mért egyik legnagyobb növekedéssel zárta; a napokban pont itt tartózkodó Európai Bizottság és Nemzetközi Valutaalap képviselői pedig elégedetten jegyezték, hogy Románia várható gazdasági növekedése az eurózónáét is meg fogja haladni. Az elköszönt miniszterelnök tehát mindenkit megnyugtatott, hogy egy már rendezett, a fejlődés útjára visszavitt országot hagyott mögött, ami érthetően áldozatokat követelt. Egyrészt áldozatosan el kellett és még mindig kell viselni a szigorú megszorítások következményeit, amelyeket Boc nem jókedvében rótt a lakosságra, hanem kényszerből, a lakosság pedig az ország jövőjének érdekét cipeli a hátán. Áldozatot vállalt a kormánypárt is, amely a népszerűségét veszítette el bukórepülésben az elmúlt pár hónapban, és a közelgő választások előtt pár hónappal. Az áldozat pedig most éppenséggel ő maga, a kormányfő, aki végülis távozott, hogy mentse a menthetőt és visszaálljon a rend: a politikai egyensúly, a bizalom, netán valamilyen jövőkép is kibontakozzon.

Valóban a körülmények tökéletes áldozatának tűnik Emil Boc, hiszen a kormány- és államfőellenes utcai tüntetések most már szokásszerűen zajlanak jó ideje – igaz, alaposan megfogyatkozott résztvevőkkel, de a lemondás-változatot követően lehet, újra megbátorodnak abban a hitükben, hogy ezután Traian Băsescut is „meneszthetik”. Az „utca hangját” természetesen nem szabad lebecsülni, de az elmúlt időszakban elhalkult hangvétel inkább csak amolyan háttérzenének szolgált a most bekövetkezett-bejelentett lemondáshoz. Az ország valóban forr, de leginkább a politika színterén, a lemondás-változat a politikai (újra)rendeződés egyik fő és elsődleges eszköze. A liberálisok és a szociáldemokraták még attól sem riadtak vissza korábban, hogy unióba tömörüljenek (USL) annak érdekében, hogy minél erőteljesebben felvehessék a harcot a kormánypárttal, és minél hatásosabban növeljék népszerűségüket a választók körében. Az RMDSZ, koalíció ide meg oda, több alkalommal kifejezte egyet nem értését olyan kérdésekben, amikor a fő kormánypárt eltért a korábbi megállapodásoktól, így a Demokrata-Liberális Párt (PD-L) kezdett elszigetelődni, és főleg a választók kezdték cserbenhagyni. Egy ilyen állapotot pedig sürgősen orvosolni kell választási évben, „előrehozott” módon.

A PD-L tehát megtett egy fontos lépést a változás-változtatás érdekében, ha nem is az elsőt, hiszen a kormányellenes tüntetések elkezdését követően már menesztette egyik miniszterét, igaz, vajmi kevés eredményt érve el a közhangulatban. Ezek a lépések azonban még távol állnak attól, hogy a kormánypárt visszanyerje népszerűségét, sőt, megelőzze az őt a felmérésekben már megelőző szociálliberális szövetséget. A PD-L-nek tehát tovább kell haladnia valamilyen úton a választói hitel(vissza)szerzés irányába, szinte újra kell kezdenie a pártépítést, s ehhez mindenképp időre van szüksége. Az idő pedig olyan tényezővé lépett elő a politikai színtéren, amely több lehetséges forgatókönyvet feltételez a kialakult helyzet valamilyen rendezésében. Már a tegnapi megbeszélések, sajtónyilatkozatok, találgatások során egyértelművé vált, hogy az ellenzék előrehozott választásokat akar minél előbb, ami érthető, hiszen – ha a felmérésekben hinni lehet – népszerűsége csúcsán áll, ahonnan már csak visszafelé vezethet az út. Az RMDSZ sem zárkózik el attól, hogy novembernél akár jóval korábban kerüljön sor a parlamenti választásokra, hiszen az idő is neki játszik: a lehetséges politikai ellenfélként fellépő Erdélyi Magyar Néppártnak nem lenne ideje felkészülni, felmérések pedig szintén azt mutatják, hogy a magyar választók jelenleg az RMDSZ-nek szavaznának nagyobb bizalmat. És szintén az időre játszik a PD-L, csak fordított előjellel: ők időt nyernének. Traian Băsescu államfő nyilvánvalóan ez utóbbi változatot támogatja, mert már egyenesen 2013-at javasolta (egyes források szerint) a választások évének, ezzel azokat az elméleteket támasztva alá, amelyek szerint továbbra is az államelnök kavarja Romániában a politikai játszma kártyáit. Tény, hogy több lehetőség (és forgatókönyv) is van a kezében: törvény szerint két alkalommal nevezhet ki miniszterelnököt, aki kormányt alakítson, amelyet aztán a parlamentnek is meg kell szavaznia, ám kérdéses, hogy ehhez meglesz-e a kellő többsége a jelenlegi koalíciónak. A két kinevezéssel hatvan nap telhet el, sikertelenség esetén pedig az államfő feloszlathatja a parlamentet, és előrehozott választásokat lehet kiírni. Ezt azonban, szintén törvény szerint kilencven nappal korábban a választók tudomására kell hozni, tehát durván számolva körülbelül júliusban kerülhetne sor az idő előtti, vagyis novembert megelőzően a parlamenti választásokra. Sok, vagy kevés ez az idő? Az elkövetkezőkben biztosan elválik.

Ameddig még a találgatások zajlanak a helyzet kiváltotta lehetséges forgatókönyvek kiválasztásában, nem mellékes megemlíteni, hogy Emil Boc tulajdonképpen a hetedik: a hetedik olyan európai kormányfő, akinek távoznia kellett tisztségéből az általánossá fajult (gazdasági és politikai) válság miatt és közepette. Olyan neves országok elöljáróit követi, mint Írország, Spanyolország, Portugália, Görögország, Szlovákia és Olaszország. Ezekben a szintén súlyos válság sújtotta országokban, a kormányfők távozása után majdnem valamennyiben, hasonló forgatókönyv következett: újabb segítségkérés a FMI-től kölcsönök formájában, még szigorúbb gazdasági megszorítások és természetesen előrehozott választások.