Azt hiszem, ezen nem csak Dzeletovic és a többi szerb veterán lepődött meg, akik részesültek az adományokból, úgy vélem, sokan vagyunk így ezzel. Milyen fura dolgokat produkál az élet, állapítottam meg magamban, amikor elolvastam a tudósítást. A cikkbeli részletek szerint az említett szerb veteránok azért kerültek ebbe a helyzetbe, mert 2010-ben „a boszniai parlament a hadsereg »megfiatalítása« érdekében nyugdíjazta a 35 éven felüli katonákat, de a leszerelő veteránoknak járó juttatásokat nem építette be a költségvetésbe. A csekkek azóta sem érkeztek meg, mivel a 2010. októberi választások óta – a legnagyobb pártok nacionalista színezetű politikai vitái okán – a parlament továbbra sem tudta rendezni az ügyet. A döntésképtelenség miatt veteránok százai süllyedtek mély szegénységbe, köztük a szerb Slavko Rasevic is: a nyugdíj nélkül maradt katonának már arra sem telik, hogy az iskoláig buszjegyet vegyen három lányának. Amikor azonban már arra is felkészült, hogy anyagi gondjai miatt 17 éves lányának ott kell hagynia az iskolát, a legmeglepőbb helyről kapott segítséget: a boszniai háború alatt a front túloldalán harcoló bosnyák és horvát veteránok ajánlottak fel támogatást egykori ellenségeiknek”.
A tudósításból kiderül továbbá, hogy a fejenként 5 eurós bosnyák és horvát adományokból eddig összesen 5 ezer euró gyűlt össze, amelyet a gyűjtők eljuttattak a szerb veteránokhoz, ezek pedig a leginkább rászoruló bajtársaik megsegítésére fordítják. „Rasevicék és egy másik család több mint 500 eurót kapnak, míg további 55, súlyos anyagi problémákkal küzdő volt katona fejenként 60 eurós támogatásban részesül”. Megtudhatjuk azt is, hogy a délszláv háborúk egykori ellenségei korábban is „együttműködtek”, nemrég vasúti sztrájkok kovácsolták egységbe a három népcsoport tagjait, egy évtizeddel ezelőtt pedig egyesítették a három hadsereget, amelynek katonái egykor egymás ellen harcoltak. A mostani gesztus azonban azért kiemelkedő, mert ilyenre még nem volt példa az 1995-ös békekötés óta, nevezetesen arra, hogy a korábbi ellenségek saját zsebükből segítsék ki a másikat.
Érdekes részletnek számít az is, hogy „a bosnyákok és horvátok nagylelkűségét az tette lehetővé, hogy veterántüntetések nyomására a Bosznia-Hercegovinát alkotó egyik entitás, a bosnyák–horvát föderáció kormánya saját költségvetéséből hajlandó volt havi 160 eurót fizetni volt katonáinak. A boszniai Szerb Köztársaság ezzel szemben a mai napig nem nyújt támogatást leszerelt fegyvereseinek”.
Ez a bánásmód bajtársi szolidaritást – ha lehet így mondani – váltott ki a bosnyák és horvát veteránokból, akik aztán – bár feltételezem, őket sem veti fel a pénz –, miután januárban beindultak a részükre szóló kifizetések, azonnal gyűjtésbe kezdtek a nyugdíj nélkül maradt szerbek megsegítésére.
Talán nem is érdemes tovább részletezni ezt a történetet, inkább azon kellene elgondolkozni, miért kellett mintegy 100 ezer embernek meghalnia és közel 2 milliónak földönfutóvá válnia ebben a háborúban, ha mára már ilyen gesztusokra képesek az egykori ellenségek. (A statisztika szerint a mai napig meghatározatlan a boszniai háború áldozatainak száma, hiszen még számtalan tömegsír maradt feltáratlan. Az egyik boszniai adat szerint közel 94 ezren haltak meg, más számítások szerint 97 ezernél is több az áldozatok száma. A boszniai statisztika szerint az összes áldozat száma: 93 837, ennek 67,9 százaléka bosnyák, 25,8 szerb, 5,4 pedig horvát nemzetiségű, a többi 0,9 a „mások” kategóriába tartozik). Talán Senad Hubijer szavait is érdemes minden eddigi, mai és jövőbeli politikus figyelmébe ajánlani, megítélésem szerint a bosnyák veterán mostani megállapítása nagy mértékben rávilágít arra, hol is kellene keresgélni a háború kirobbanásának valódi okait.
Akkor tehát, megkönnyítve a „házi feladatot”, ismételjük meg még egyszer Hubijer mondatait: „Amikor 16 évesek voltunk, a politikusok fegyvert adtak a kezünkbe, és arra kényszerítettek minket, hogy leöljük egymást. Ma meg az ő tehetetlenségük késztet minket egymás megsegítésére”.
Elmélkedés indul! Nem biztos, hogy sok idő van rá!
