Györgyjakab Enikő és Salat Lehel

Thomas Bernhard Vadásztársaságában Dragoş Galgoţiu kolozsvári rendezésében a teatralitás ötvöződik a nosztalgiával és a haldoklással. Péter Hilda Tábornoknéjában egyszerre láthatjuk az arisztokratikus sznobéria tipikus mozdulatait és ezen gesztusokat átitató betegességet, amely sok esetben idegbajos kacajba fordul át. Minderre csak ráerősít az elmosott rúzs és a beesett szemek látványa. Teljes ellentét feszül a párizsi szalonok méltóságteljes ruhája (Doina Levintza jelmezei) és viselőjének arca, mozdulatai közt. Bíró József Tábornoka is szélsőséges figura, egy radikális, erős diktátor elborult elmével, ugyanakkor sérült és sérthető fizikummal. E két központi karaktert némileg ellensúlyozza a többnyire háttérből érkező groteszk bájjal rendelkező „csoport”. A két miniszter egyszerre chaplinesen nevetséges és arisztokratikusan szánalmas alak, a magyar operettvilágból ismert monoklis-grófos figurák. Molnár Levente és Sinkó Ferenc Miniszterei játszadoznak a halállal, bohócként fojtják meg egymást a telefonhuzallal, összeesnek és talpraállnak. A Herceg és Hercegnő, Galló Ernő és M. Kántor Melinda alakításában tipikusan múlt század eleji babaszoba játékai elevenednek meg: a piruettező balerina és az őt megmentő herceg.

Jelenet az előadásból

Az Író alakjában az önmaga szellemi és társadalmi valóságába bezárt társaság moralizáló, filozófáló kritikusa jelenik meg, aki nemcsak egy bizonyos kor és társadalmi réteg fölött mond ítéletet, hanem az ezzel együttjáró attitűd halálát, vagy legalábbis haldoklását igyekszik tudatosítani. Dimény Áron Írója nem fölötte áll a vadásztársaságnak, hanem közéjük tartozik. Csehovi szereplőket megidéző dekadens, a már befutott, valamint a megnemértett író alakját hozza, Trigorin és Trepljov alakösszevonása érződik benne, és ennél sokkal több is: szenvedője, ugyanakkor létrehozója egy haldokló operettnek (?).

Tizenegy szarvasagancs, tizenegy szereplő: mindannyian trófeák „legszebb vadászházaink egyikében, a külvilágtól tökéletesen elvágott vidéken”...

Dragoş Galgoţiu előadásában – amely operett, tragédia és komédia egyszerre – tükörként működő fémsétányon érkeznek a szereplők, az általuk elmondott szöveg lekövethető a gesztusokban, mintha a szövegmondás és testjáték követné a bernhardi dráma (líra és próza is egyben) sortöréseit, kiemeléseit. A látvány precíz és magával ragadó, ugyanakkor disszonáns is. A Strauss-keringők, az Osztrák-Magyar Monarchia udvari báljainak könnyed és romantikus zenéi itt finoman becsempészett disszonanciával csendülnek fel. A csillárba, a kecses gyertyalángot imitáló égők mellé, nagyteljesítményű, kirívó izzó kerül, amelynek falfehér fénye az addig kiegyensúlyozott teret is megbomlasztja, megbontja.

E végletes teatralitásban, az operettek látszatvilágát megidéző „reálban” a „szavakkal” belülről, láthatatlanul romló és lassan eltűnő erdő képe lehet a legtalálóbb hasonlat mindarra, ami a vadásztársaságot, a felszín alatt lassú haldoklásra, biztos halálra ítéli. A fehér madarat esetlenül eregető, önmagára gesztusokat erőltető, a vörös selyemfüggöny előtt látszatot teremteni próbáló Tábornokné hasonmása (Varga Andrea) vagy az Író hasonmásának (Köllő Csongor) első jelenetbeli megnyilatkozásai mind-mind a feltartóztathatatlan romlást, szétesést idézik meg.

A vadásztársaság szereplői, tagjai végül mintegy operett-relikviaként, tárggyá minősült viaszbabaként állnak rá a „tükörsétányra”. Dragoş Galgoţiu rendezésének legnagyobb erénye, hogy a halált nem meghalásként, hanem értelemvesztettségként, bomlásként és a látszat málásaként állítja színpadra.