– Honnan indult a két intézmény társkapcsolatának ötlete, kik voltak a kezdeményezői?
– Az ötlet tavaly született meg. Már régen tudomásom van arról, hogy Székely Katalin magyar szakos tanárnő szívügyének tekinti a magyar ajkú látássérült gyerekek anyanyelven történő nevelését, több ízben jelezte, hogy mintha ezekről a gyerekekről megfeledkezett volna mindenki. Otthonaikból kikerülve ritkán hallanak magyar szót, a román tannyelvű intézet nem teremt megfelelő körülményeket ennek orvoslása érdekében. Így született meg az ötlet, hogy jó lenne, ha a gyerekek megismerkedhetnének magyar ajkú kortársaikkal, közös kapcsolatrendszert alakíthatnánk ki, ami a nyelvápolást, ismerkedést, a magyar gondolkodást segítené elő.
– Kik vettek részt a tevékenységben, és miért szervezték az első találkozót a Báthory-líceumban?
– A Vakok és Látássérültek Intézetének azon kis, lelkes, összetartó magyar csoportja látogatott hozzánk, akik az általános tagozaton tanulnak. A vendéglátó, iskolánk integrált osztályainak alsó tagozata volt. Célszerűnek véltük, ha a látássérült gyerekek kikerülnek az intézet falai közül, a megszokott rutinból, megismernek más intézményt, más gyerekeket, és más hangulatot tapasztalnak meg, mint zártkörű iskolájukban.
– Mit gondol, miért fontos az, hogy a Báthory-líceumban tanuló gyerekek más gyermekekkel is megismerkedjenek, illetve miért volt jó a látássérült gyerekeknek bepillantást nyerni az önök iskolájának életébe?
– A közös tevékenységet azért szerveztük, hogy mind a Báthory speciális osztályában tanuló diákok, mind a látássérültek megismerjék egymás másságát, és egymás közös tulajdonságait. Nevelési szempontból építő jellegű az, hogy rálátnak egymás hátrányaira, esetleg egymás különbözőségére, és azt megtanulják elfogadni. Ez segíti őket abban, hogy saját másságukkal is könnyebben együtt tudjanak élni.
– Mi volt a jelen találkozó célja?
– Az ismerkedés, az egymásra való odafigyelés, az egymás igényeire való ráhangolódás. Ezenkívül azt szerettük volna elérni, hogy a gyerekek jól érezzék magukat a közös tevékenységekben. Ők is a mi gyerekeink, az erdélyi magyarsághoz tartoznak, nekik is joguk van bekapcsolódni a magyar tannyelvű intézmények életébe, érezzék azt, hogy a magyar közösséghez tartoznak.
– Milyen tevékenységeket ölelt fel a találkozó?
– Nagy örömünkre szolgált az, hogy iskolánkban nyitottak voltak a kezdeményezésre, mind az igazgatóság, mind a katedránk, mind pedig az I–VIII. osztályban tanító osztálynevelők és tanítók részéről. Nagy lelkesedés fogadta a látássérült gyerekek rajzkiállítását. Vendégeink is nagy örömmel tekintettek rajzaikra. Állításuk szerint ez volt az első alkalom, amikor az ő munkáikat is kiállítják. Ismerkedési játékok, kölcsönös bemutatkozás, közös éneklés következett. A látássérült gyerekek verses-zenés műsorral leptek meg, a mieink ezt gyerekdallal egybekötött bábjátékkal viszonozták. Fontosnak tartom megemlíteni, hogy iskolánk Hunyadi Mátyás cserkészcsapata is aktívan bekapcsolódott a tevékenységbe, Sebestyén Árpád cserkészvezető-tanár vezetésével. A cserkészek megtanították a vendégeknek a cserkésztapsot, „medvevadászatot” szerveztek, együtt énekeltek, színfoltjai voltak a találkozónak. Más osztályok gyerekei is nyitottan fogadták vendégeinket, és kérték, hogy más alkalommal is részt vehessenek ezeken az együttléteken. Záróakkordként két hatalmas közös mandalarajzot készítettek a gyerekek. A vendéglátók a személyes ajándékozásról sem feledkeztek meg, ugyanis tudták, hogy vendégeik számára ez különös jelentőséggel bír.
– Milyen benyomással távoztak a vendégek?
– A visszajelzések szerint, a gyerekek sokáig ebből az élményből táplálkoznak majd. Nagyon örültek, hogy bepillantást nyerhettek osztályaink életébe, új ismeretségekkel, élményekkel, barátságokkal gazdagodhattak.
– Hogyan tovább? Mi a következő lépés?
– A találkozókat rendszeresíteni fogjuk a következő tanévben. Közös színházlátogatást, Mikulás-ünnepélyt, szavalóversenyt, olvasódélutánt tervezünk, egyszóval mindenféle olyan rendezvényt, ahol a gyerekek magyar szót hallanak, és a magyar kultúrával ismerkedhetnek. A magyar látássérült tanulók számára lelki mentsvárat jelentenek ezek a találkozók, emberi kötelességünk felkarolni őket.
