A film Varró-Bodoczi Zoltán rendező-operatőr nagyszerű munkája, a túra maga pedig egyértelműen Solymosi Zsolté, aki nem szorul bemutatásra: mindazok, akik akár egyszer is találkoztak vele, ismerik generációépítő munkáját. A képkockákon a résztvevőkkel készített interjúk és a túrán rögzített – sokszor önmagukért beszélő – jelenetek váltakoznak. Orosz Judit ötletes grafikája a néző számára is követhetővé teszi az útvonalat.

A film pozitívumai között értékelem, hogy azt nem magyarázták túl. Bizonyára a készítők is megérezték, hogy nincs az a szóáradat, amely vetekedhetne azzal a hamisítatlan és hamisíthatatlan légkörrel, amely a túra pillanataiból, a képekből árad, nem kell ahhoz semmilyen adalék.

A zene egyik része Răzvan Krivach munkáját dicséri, aki ismét bebizonyította, hogy ambient műfajban kevesen írnak úgy, mint ő. Néhány hiányzó tételt e sorok írója komponált meg, immár a célegyenesben, a bemutató előtti napokban – hála az internet nyújtotta lehetőségeknek.

Amikor – még mielőtt a filmet láthattam volna – átolvastam a túra blogját, elkapott az az elmagyarázhatatlan érzés, ami a filmet nézve is folyamatosan kísért: Istenem, milyen szép volt! Milyen jó lehetett ennek a csapatnak tagja lenni, közösen végigcsinálni az emberpróbáló akciót!

Vannak dolgok, amiket nem lehet másokkal együtt átélni anélkül, hogy valamiféle közösség ki ne alakulna. És a legszebb az egészben az, hogy mindezt nem lehet elveszíteni, ettől senki és semmi nem foszthat meg. Az emlékek halványulnak, mint megsárgult, megfakult fotók az évek során, de elég egy szó, egy kép, egy illat vagy egy zamat, hogy ismét kísértően és gyönyörűen éles legyen ennek a tizennégy napnak a lenyomata lelkükben. Sorolhatnánk a milliónyi részletet ami ide vezet: az induláskor eleredő esőt, az izomlázat, a szúnyogokat, a sátorban alvást, az országúton konvojban pedálozást, a finom vacsorákat... de nem erről van szó.

Sokkal inkább arról a kérdésről: miért tenné ezt meg ma egy fiatal? Az olcsó fapados repülők, kényelmes intercityk korában miért akarna egy csapat fiatal elbiciklizni a Duna-deltáig és vissza? Sportteljesítmény? – igen és nem, hiszen aki elfáradt, autóba ülhetett. Kalandvágy? – igen és nem, hiszen a szervezés példás volt és a biztonságra minden pillanatban nagyon vigyáztak. Talán azt a vágyat tudnám a leginkább gyanítani, amely mindannyiunkban élt valamikor, és néhányunkban sohsem pusztult el: önmagunk megismerésének, önnön határaink felderítésének vágya, amelyre ma már nem sok lehetőséget adnak a mindennapok. Ezért kell elszakadni a civilizáció luxuskellékeitől, az otthontól, a meleg ágytól, a készen kapott ebédtől, a számítógéptől és a tévétől. Ezért kell két hétre harmincegynéhány ember kezébe helyezni életünket, és cserében felelősséget vállalni értük abban a csírázó közösségben, amely kezek-mosolyok alatt alakul a feleki kaptatótól a Duna holtágának szúnyogözönéig, és vissza.

A láthatár mindig tovább fog gördülni, ebben nincs kétség. De abban sem, hogy ha kitartóan felé hajtasz, talán a következő dombon túl, talán messzebb, a tengerparti homokban, vagy egy Luncaviţa-i futballpályán vár reád az, aki lehetsz, aki titokban, lehunyt szempillák mögött mindig is voltál. És ez minden fáradságot megér.