A magyar, s benne az erdélyi népművészet fényesen tündöklő vezércsillaga, a mesés gazdagságú színpompás viseletek és házbelsők, a díszes kályhák és festett bútorok, a varrottasok és szövött textíliák, a kő- és fafaragó építőmesterek által igényesen pontosan és szépen megépített házak és csűrök, az egyszerű fehér falú templomok, amelyeknek amúgy református módon puritán tereit festett mennyezetek, padelők és szószékek virágpompája díszíti, ez mind-mind Kalotaszeg. Olvasmányaink és szüleink emlékei is azt sugallják, hogy csak oda kell menjünk és érintetlen szépség fogad, romantikus, igazi szívet melengető és magyar élmények várnak, a kincseskamra szinte magától kitárul majd előttünk.

Utazik a magyar, mondjuk a Gyilkos-tó, vagy a Hargita felé.

Egyre-másra hagyja maga mögött az unalmas lapály egyforma falvait, majd hirtelen kanyargóssá válik az aszfalt szalagja, tekeri a kormányt jobbra és balra, újra és újra. Egyszer csak felér a tetőre – ez itt a Királyhágó, gyerekek, sóhajtja – majd ugyanazzal a lendülettel, türelmetlenül hajt tovább, s a következő kanyarban tábla – Judeţul Cluj – tudatja: megérkezett Erdélybe. Itt már minden más, a színek, az illatok, a levegő összetétele, szinte észrevétlenül, s mégis élesen változik minden, főként belül, a lélekben.

Majd furcsa nevű falvak sora: Negreni, Poieni, majd egy ismerős: Ciucea, és aztán a cementgyár kőfejtője mellett a szállítószalagok árnyékában a névtábla: Bologa. Sebesvárnál kezdődik a Kalotaszeg, olvassuk Kósnál, de látni nem látunk semmit. Továbbhajtunk az egyre kopárabbá váló tájban, a sárgás okker színű dombok között, s már előttünk Huedin–Bánffyhunyad, a csillogó bádogtetejű cigánypaloták és szürke blokkházak között épp csak feltűnő zsindelytetős templom, Kalotaszeg fővárosa.

Aztán felcsillanó szemmel fedezzük fel már messziről Körösfő templomát és hajtunk be a kirakodóvásári bódékkal és két-három emeletes házzal szegélyezett országút-főutcára. Itt jó érzékkel megállhatunk a 314-es számnál, ahol Erdély és a Bánát legszebb textiljeit csodálhatjuk és vásárolhatjuk meg – leginkább román és sváb munkákat. De rossz érzékkel megállhatunk akárhol máshol is, ahol az álnépművészet kincsei és a kínai háziipar termékeinek széles választéka biztatnak vásárlásra. A várt csodafalu megint ígéret maradt és az utazó ismét csak a tájjal, a drága szép erdélyi dombokkal vigasztalhatja magát.

Kapu Nyárszón

Ezúttal azonban a javát kapja: az örökké változó ég alatt a suvadásos teraszokkal, a sárga, az okker és a zöld megannyi árnyalatával pompázó hepehupás tájban végre egy pillanatra feltűnik baloldalt Gyerővásárhely piros tetőivel, majd jobbra, messze lent a kiskapusi templom és a temető őrtálló magányossága a hosszan elnyúló falu fölött. Aztán ismét a bódék – mindjárt a festékszóróval lefújt Magyarkapus felirat után – és máris Gyalu, Fenes, a Polus Center, Kolozsvár, s észrevétlenül a nagyváros panelházai között araszolunk már.

Vajon ennyi volt hát... a Kalotaszeg?

Ha már Kolozsváron járunk, menjünk be mondjuk a Gaudeamus könyvesboltba a Szentegyház utcában, vagy Röserhez a Mátyás ház mellett és vegyük meg Furu Árpád könyvét a Kalotaszeg népi építészetéről. Ennek birtokában bátran forduljunk vissza és fedezzük fel azt, ami az igazi Kalotaszegből megmaradt. Akár hisszük, akár nem, ez nem is kevés.

Kezdjük mindjárt a dombok között megbúvó falvak közeledtünkre kibomló képével, az utcasorok és a csűrök régi rendje között kimagasodó templomokkal, a változatos domborzat alkotta festői távlatokkal, a messziről még kivehetetlen illúzióromboló villanyoszlopok és antennák nélküli, majdnem eredeti faluképpel, ahol a korszerű emeletes épületeket a lombok még jótékonyan eltakarják.

Aztán ereszkedjünk le a faluba és vegyük szemügyre közelebbről a portákat. A régi házak, amelyekből eldugott falvak még utcasorokat őriznek, megmutatják arcukat: faragott ormok, díszes ablak- és ajtókeretek, gazdag tornácok formájában. És a tetők... Az itt-ott még zsindelyes, büszkén magasra emelt fejű, Kós Károly rajzairól ismert tetők.

S az arc mögött ott az ember, a homlokzatok mögött az anyag, a szerkezet, a teremtő gondolat és a tudás. Az ember hajléka mellett a mindennapi életet, a megélhetést szolgáló épületek: a csűr, az ól, az istálló, ugyanolyan gonddal és tudással megépítve.

Keretbe foglalja mindezt – az életet – a kerítés és a kapu, ami elválaszt és összeköt, ami meghatározza az utca képét, faragott szépségével hirdetve gazdájának tudását, tehetségét és tehetősségét.

A könyv nyomában, most íme itt a kiállítás. Nem a könyv teljes anyaga természetesen, de a lényeget, az igazán jellemzőt tartalmazza. Nagyon szép képeket látunk, de ezek a képek nem az úti- és képeskönyvek sokszor negédes és igencsak ritkán művészi fotográfiái, hanem látleletek, dokumentumok, tárgyilagosságukban, szakmai precizitásukban szépséggé alakuló látványok. Ezek a képek nem öncélúak, hanem minden esetben tárgyszerűek és informatívak. Egyenértékűek a néha száraznak tűnő, pontos magyarázó szövegekkel és ugyanakkor több bekezdésnyi magyarázattal érnek fel.

Érthető ez, hiszen a szerző, a kiállító, Furu Árpád és munkatársai a Kalotaszeg majd minden településére kiterjedő, portákra lebontott részletes adatfelvétel alapján térképezték fel a terület még fellelhető népi építészeti értékeit. Ez a tudás és ismeretanyag érezhető, tapintható a néha szűkszavú tablók mögött. A tudás, amely mondaná még és a nézői kíváncsiság, kívánság, amely nézné, hallgatná még...

Kedvcsináló ez a sorozat, mert megmutatja, hogy gazdag még ez a vidék, van mit nézni, tapasztalni, tanulni ezekben a falvakban. Megmutatja, hogy a táj gyönyörű, és az ember által épített és megművelt környezet még mindig képes harmóniában élni a természettel. Ugyanakkor megmutatja azt is, hogy a régi világ igencsak tűnőben van már, az anyag, a hajdan büszke és erős szerkezet a mögüle lassan kicsorgó élettel együtt menthetetlenül el fog enyészni. Ezek a tablók szépen kérnek, sőt olykor könyörögnek, gyere és ments meg minket, ne engedj eltűnni, őrizz meg, ha máshol nem is, a lelkedben. Ne fényképezz le, hiszen már meg vagyunk örökítve, úgy, hogy szebben nem is kell, hanem inkább nézz, érints, szagolj meg és beszélgess velünk. Személyes részvételre buzdítanak, és ez nem kevés egy néprajzi, népi építészeti szakmunka részéről.

A könyv részletes ismertetésére itt most nem kerülhet sor, különben is már korábban megtörtént a Gaudeamus könyvesboltban, ám beszélnem kell itt három nagyon fontos erényéről, amelyek a kiállítás szűkebb terjedelme miatt csak részben érzékelhetők.

Az elsőt Balassa M. Ivántól tanultam a kiállítás budapesti megnyitóján, tudniillik azt, hogy az itt – és a könyvben – bemutatott anyag a kalotaszegi népi építészetnek egy, a klasszikus szerzők által már feldolgozottnál újabb, de korántsem értéktelenebb vonulatát dolgozza fel. Kissé részletesebben kifejtve: a 17–18. és a korai 19. századi Kalotaszeg egyszerűbb, szegényesebb, rurálisabb építészetét a 19. második felében, egy a 20. századra is átnyúló gazdagabb, díszesebb, polgárosultabb falusi építkezés – népi építészet – váltja fel, amelynek formái nem csupán a „cifra” Kalotaszegen, a Nádas mentén, hanem a decensebb Felszegen is faragott oromzatos, magas kőlábazatos, elöl és oldalt is tornácos házakban, jól megépített óriási csűrökben és gazdasági épületekben, díszes kapukban és kerítésekben és nem utolsósorban házbelsőkben öltenek testet. Ez az általunk jól ismert és ma is fellelhető építészeti örökség, amelynek az első szisztematikus – és ugyanakkor közérthető és szemléletes – feldolgozása ez a munka.

Furu Árpád kutatásának másik két – számomra is – igen fontos és főleg hasznos erénye a következő. A könyv – és így az itt látható kiállítás is – nem csupán a magyar falvak népének építészetével foglalkozik, hanem keresi és megtalálja a párhuzamokat – és a különbségeket – az együtt élő románság építőművészetével is. Ez az immár tudományos igényű kutatás és az eredmények dokumentálása méltó folytatása Kós Károly transzilván szellemi örökségének. Milyen szép is lenne, ha ez a gesztus nem maradna egyoldalú…

Végül pedig igencsak figyelemre méltó, hogy a könyv utolsó – és nem éppen rövid – fejezete akár útikönyvként, de mindenesetre ajánlóként ismerteti egy sor kalotaszegi település faluképi, településszerkezeti és építészeti értékeit – nota bene – házszámra lebontva. Ezzel lehetővé teszi a pontos nyomkövetést és szakmai vizsgálódást, ugyakkor ráirányítja a figyelmet a meglévő, megmaradt értékekre, gazdagítja az ismeretszerzés lehetőségét a nem csupán szakmai kérdések iránt érdeklődők számára is.

Önök természetesen profik, legalábbis abban az értelemben, hogy itt születvén, ismerik, ismerniük kell legszűkebb környezetük szellemi és fizikai örökségét. Tegyék azonban kezüket a szívükre és vallják be: nem is gondolták, hogy az itt bemutatott gazdag örökség még mindig létezik és fizikai valójában is megtapintható, személyesen is megismerhető. A saját magam munkája – a táj és a falu, az épített és természetes környezet szimbiózisának vizsgálata és ábrázolása – során rengeteg információt és még több inspirációt merítettem ezekből a lapokból.

Furu Árpádot nem kell ezen a helyen és éppen önöknek bemutatnom. Az Europa Nostra-díjas Torockói Értékvédő program egyik értelmi szerzője, elindítója és a mai napig robotos vezetője ő, aki az erdélyi népi építészet tájegységenkénti feltérképezése után talán képes lesz az eredményeket szintetizálni és a korábban homogén egységként kezelt népi építészeti örökséget részekre bontva és új, egységes, de már differenciált rendszerbe foglalva bemutatni és értékelni.

De egyelőre, itt és most, fogadják meg a kiállítás üzenetét és mihamarabb látogassanak el Kalotaszegre.

(Elhangzott a kolozsvári Gy. Szabó Béla galériában, 2010. február 6-án, Furu Árpád: Kalotaszeg népi építőművészete című kiállításának megnyitóján)