A veterán történészt és diplomatát Tony Blair esete indította e keserű szavakra. A volt brit miniszterelnök az elemző szerint ragyogó pályafutásának csúfos végére ért, amikor a parlamenti vizsgálóbizottság előtt bizonyítványát magyarázta az iraki háború megindításával kapcsolatban. De ez csak a bálvány ledőlésének utolsó epizódja volt. Amikor leköszönt, Blair kétféle, elvben meglehetősen összeegyeztethetetlen tevékenységbe kezdett. Először is jó pénzért előadókörutakra vállalkozott, továbbá egy nagy bank tanácsadójául szegődött.

Másodszor pedig a közel-keleti rendezés érdekében tevékenykedő kvartett képviselője is volt, és félhivatalosan pályázott az Európai Unió elnöki tisztére is. A Blair-eset nem egyedi. Nicolas Sarkozy francia elnök például magánfélként bekapcsolódott Dominique de Villepin volt miniszterelnök perébe. Valakik titkosszolgálati eszközökkel megpróbálták őt befeketíteni, és de Villepint azzal vádolta az ügyészség, hogy ő adta erre az utasítást. Igen ám, de az elnök egyúttal a legfelsőbb igazságszolgáltatási tanács elnöke, valamint az ügyészség irányítója is. A vádlottat első fokon felmentették. Ha most az ügyészség fellebbez, nem lesz világos, kit képvisel: az államot vagy az államfőt, mint magánembert. Jacques Chirac volt elnök ellen is bírósági eljárás folyik, amiért még párizsi polgármester korában fiktív munkaszerződések alapján busás fizetést adott egyes párthíveinek.

„Más szóval a törvénytelen pártfinanszírozás esetével van dolgunk, amely nagyon is ismerős téma Olaszországban, és sokan bocsánatos bűnnek tekintik.” Gerhard Schröder volt német kancellár megbízatása után máris a Gazprom többségi tulajdonában álló Északi Áramlat gázvezeték-projekt elnöke lett.

„Nemcsak Blair-üggyel van tehát dolgunk. Egy politikusgeneráció problémájáról van szó, amely szemlátomást nem tudja a magánérdeket elhatárolni a közügyektől.”