– Arra kérném dr. Csetri Elek történészt, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagját, a Nagyenyeden tartottKőrösi Csoma Sándor és keleti gyökereink című tudományos tanácskozás elnökét, legyen szíves, számoljon be ennek munkálatairól.

– A Magyarok Világszövetségének kezdeményezésére 1999-et Kőrösi Csoma Sándor emlékévnek nyilvánították. Azért, mert 215 évvel ezelőtt született. Nem kerek évforduló ugyan, de ez volt a határozat. A gondolatot fölkarolta a kovásznai Kőrösi Csoma Sándor Művelődési Egyesület is. Ennek alapján a budapestiek részvételével emléktúrát szerveztek. A Világszövetségen kívül a Magyar őstörténeti Kutató és Kiadó is hozzájárult ehhez. Az emléktúra első állomása Budapest volt, ahol elhangzott az előadások egy része, a résztvevők ezután átjöttek Erdélybe, ahol Nagyenyeden, 1999. november 2-a és 6-a között Kőrösi Csoma Sándor és keleti gyökereink címmel a második állomás munkálatai zajlottak. A harmadik szakaszra Kovásznán került sor.

November harmadikán volt a megnyitó. Én a tanácskozás első napján vettem részt. Találkoztam a résztvevőkkel, akik között külföldiek is voltak, az orosz kutatón kívül a Távol-Keletről is: egy japán és két kínai kutató. A tanácskozás első napján, november 3-án, egy emléktábla leleplezésére is sor került, amelyet a Világszövetség és a Magyar őstörténeti Kutató és Kiadó készíttetett el. Ezt a kiskollégium falán helyezték el, ott, ahol Kőrösi Csoma Sándor annak idején tanult.

A tanácskozáson az előadókon és a meghívottakon kívül részt vett a kollégium tanári kara és ifjúsága is. Az ülés elnökeként igyekeztem a munkálatokat összehangolni. Az ünnepségen Patrubány Miklós, a Magyarok Világszövetségének alelnöke, a Világszövetség Erdélyi Tagozatának elnöke köszöntötte a résztvevőket. Rajta kívül a kollégium igazgatója, valamint az említett budapesti őstörténeti Kutató és Kiadó vezetője is üdvözlő beszédet mondott. Örvendetes, hogy a kollégium óriási költséggel nemrég helyreállított díszterme volt a nagyszámú hallgatóság előtt a tanácskozás helyszíne.

– A tanár úr miről tartott előadást?

– Nekem jutott az a szerep, hogy megnyitót tartsak. A műsor szerint főelőadást. Szerintem azonban nem lehet ilyen megkülönböztetést tenni, hiszen minden előadás fő volt, az enyém inkább megnyitó. Már csak azért is, mert nem új kutatási eredményekről számoltam be, hanem vázoltam a Kőrösi Csoma Sándor-kutatást, Kőrösinek a személyiségét, tudományos fontosságát, életművét, teljesítményét, emberi nagyságát. Ebben az értelemben először a tudósról, illetőleg a tudós egyéniségéről beszéltem, testi, szellemi, lelki arculatáról, mibenlétéről. Tudniillik, függetlenül attól, hogy ma is zajlanak a viták a Kőrösi Csoma Sándor-kérdésben, abban mindenki egyetért, hogy egy rendkívüli személyiségről van szó, aki olyan adottságokkal született, amelyek nélkül a személyéhez fűződő hatalmas teljesítményt nem lehetett volna megvalósítani. Már fizikailag is bámulatos adottságokkal rendelkezett. Nem volt ugyan atléta termet, különösen nem nagytermetű ember, a fizikuma azonban gyermekkorától hozzászokott a megpróbáltatásokhoz, diákkorában, útja során pedig tovább fejlesztette testi tulajdonságait. Így azután jöhetett a teljesítmény. Egészséges szervezetet örökölt, soha nem betegeskedett. Rendkívül ellenálló volt, s ezt tovább fejlesztette. Igazi aszkéta volt. Ezért, amint egyik iskolatársa, Újfalvi mondja, amikor jobb körülmények között élt, akkor is a köpenyegét leterítve, a padlóra feküdt, és így aludt. A tanácskozás egyik kedves résztvevője mesélte, hogy ő is megpróbálta ezt a Kőrösi Csoma-féle padlón alvást, aminek azután tüdőgyulladás lett a vége. Nem mindenki született arra, hogy alkalmas legyen ilyen életmódra. Nála ez döntő fontosságú volt. Gondoljunk csak arra, milyen hosszú utat tett meg, beleértve az 1819-től 1830-ig, a terepen tartott tibeti kutatásokat is.

– A lehető legmostohább körülmények között.

– El lehet képzelni. Már az útja is így kezdődött, hiszen november végén indult el Nagyenyedről. Már akkor tél volt. Dél felé haladt ugyan, ahol kedvezőbb volt az idő. De hatalmas utat, tizenöt–húszezer kilométert tett meg, jórészt gyalog. Utazott hajón, teve- és szamárháton is, de a legtöbbet gyalog, mert nem volt pénze. Összegyűjtött valamennyit, de minden takarékoskodása ellenére, Teheránban már nem volt pénze. Akkor segítségkérő levelet írt haza, a kollégiumba. De nem járt sikerrel. A teheráni angol követségen kapott bizonyos összeget, hogy útját folytathassa.

Tehát rendkívül hosszú utat kellett megtennie. Az időjárás viszontagságait is bírnia kellett. Nem csak a hideget, hanem később a meleget, azonkívül hóviharokat, sivatagi viharokat, mert nem egyszer sivatagon haladt át, a vízhiányt, mert vannak olyan területek, ahol alig van víz. Nem volt olyan könnyű, mint manapság, amikor az utazó hálózsákot, kis műanyag matracot vihet magával. Ő csak a legegyszerűbb holmikkal rendelkezett. Egy köpennyel, amit leteríthetett, lehetett valamilyen meleg ruhaneműje, egy tarisznyája, egy botja. Nem beszélve arról, hogy mindenféle emberrel, zsivánnyal, tolvajjal, rablóval, kivel találkozhatott. Mindez csak feltételezés, mert ő magáról nem szívesen beszélt, ezeket nem írta le, csak utal arra, milyen nehéz volt az utazás. Egyszóval rendkívül ellenálló, egészséges ember volt, mondja Újfalvi, az iskolatársa. Gondoljuk el, mit jelent ilyen nehéz körülmények között átmenni azokon a hatalmas hegyeken, Afganisztánban, Kasmírban, Indiában, Ladakhban. Csodálatos teljesítmény, ami csak úgy képzelhető el, hogy valóban edzette magát, diákságától kezdve fizikailag edzette magát.

A fizikai adottságokhoz járultak a szellemiek. Mindenki elismeri, hogy kitűnő emlékező képessége volt. Amit egyszer elolvasott, mondja Újfalvi, soha nem feledte. Azonkívül élete végéig mintegy húsz nyelvet tanult meg, ismert, legalább az olvasás szintjén. Vagyis rendkívüli nyelvérzéke volt. Ez is nagyszerű adottság. De az adottság nem elég, ezt tovább kell fejleszteni. A kollégium befejezéséig hét nyelvet ismert, ehhez Göttingában még hozzátanult ötöt. Jellemző, hogy ezenkívül néhány hónap alatt megtanulta a horvát-szerb nyelvet, beleértve a szerb cirill betűs írását is. Amikor hazaérkezett, tizenhárom nyelvet ismert, ami nem volt kevés. Azonkívül járatos volt az őstörténetben, a nyelvészetben, a földrajzban. Amit most különösen hangoztatnunk kell – ami a céltudatosságát mutatja, a lelki alkatát –, az, hogy ezeket a tárgyakat a lehetőség szerint a legalaposabban tanulmányozta. Egyrészt Nagyenyeden. De szerintem – ezt egyesek kétségbe vonják, mert kevés adat áll rendelkezésünkre –, mint orientalista, Göttingában tanult sokat. Ott régóta létezett orientalista iskola, amelyiknek a vezetője egy Michaels nevű tudós volt. De a kedvenc tanára, Heeren, azonkívül Eichhorn, meg a könyvtárosok, akik segítették, maguk is járatosak voltak az orientalisztikában. Ehhez hozzá kell tennünk, hogy az antropológia, az embertan alapítója, az ugyancsak göttingai Blumenbach, aki egy kiváló ötkötetes földrajzi könyvészetet állított össze, akkoriban tevékenykedett, amikor Kőrösi Csoma ott tanult. Nincs adatunk arra vonatkozóan, hogy előadásait hallgatta volna. Tudjuk, hogy Blumenbach földrajzot és embertant adott elő. Feltételezhetjük – és ebben vitázom az egyik kutatóval –, hogy Göttingában az általa kikölcsönzött könyvek nem orientalisztikaiak voltak. Amint ő maga elmondja, három tudomány, a nyelvészet, a történelem és a földleírás érdekelte. A nyelvészetet illetően láttuk a nyelvismeretét. Göttingában ehhez hozzágyűjtötte az arab és a török nyelvet is. A régi tárgyak közül, amit még a kollégiumból ismert, ott volt a héber és a görög. Utóbbi, bár nem keleti, mégis nagyon fontos, hiszen a görögségnek óriási befolyása volt Keleten. Tehát amikor elindult, félig-meddig orientalista készültséggel rendelkezett. A magyar tudományban akkoriban bizonytalanság uralkodott, nagy viták voltak a magyarság származása tekintetében a Sajnovits és Gyarmathy által felvetett finnugor és a hun eredet hívei között. Kőrösi talán arra is gondolt, legalább is egy időben, hogy neki lényeges lehet a szláv nyelvek ismerete, mert Oroszországon át is elképzelte az útját. Ezt azonban nem tudjuk pontosan.

Lelkesedésében néha túlbecsülte saját magát. Már Nagyenyed után el akart indulni. Budapesten néhány évvel ezelőtt sikerült megtalálnom a nyugati útlevelét. És ebből világosan kiderült, hogy Göttinga előtt elment a kikötőkbe, így Lübeckbe, Hamburgba, ami nyilvánvalóan arra utal, hogy ott akart hagyni csapot-papot és már akkor el akart indulni. Túlbecsülte a saját tudását, mert akkor, kivéve a hébert és a görögöt, még nem volt orientalisztikai felkészültsége, arabul és törökül még nem tudott. Azonkívül angolul is keveset tudhatott, mert az idő tájt az angolt nálunk még nem tanították. Ezt is Göttingában tanulta meg. Elmondhatjuk tehát, hogy kissé túlbecsülte önmagát, lelkesedése nagyobb volt, mint a felkészültsége. De Göttinga után már felkészült emberként indult el. Természetesen a történelem és az orientalisztika olyan tudomány, amelynek számtalan ága van, s amelyeket ő nem ismerhetett, de ismeretei birtokában elindulhatott keletre. Ennyit a szellemiekről.

A lelki tulajdonságok között legfontosabb az áldozatkészsége, hiszen ahogyan Széchenyi mondta, „taps nélkül” tette, amit tett. Nem az elismerést kereste, hanem áldozatot akart hozni saját népének az őshaza felkutatásával. Hihetetlen kitartása, szorgalma, ellenálló képessége nélkül, ami lelkileg is jellemezte, elképzelhetetlen lett volna hatalmas életművét létrehoznia.

Sok mindenről esett még szó, de én ezeket a vonásokat szerettem volna kiemelni. A Kőrösi-kérdés nagyon széles, sok ága-boga van, és sok szempontból még ma is vitatott. Ezért bemutattam néhány újabb eredményt, ami a Kőrösi-kutatást jellemzi. Az útlevél mellett megemlíthetem azt is, hogy Bernard Le Calloc’h-nak, ennek a francia Kőrösi-kutatónak, az egyetlen kutatónak, aki egész életét a Kőrösi-kutatásnak szentelte, nemrégiben két könyve is megjelent. Az egyik azoknak a névsora, akiket Kőrösi Enyeden és Göttingában ismert, és ezeknek a jellemzése. Ez, bár kiegészítésre szorul, mindenképpen hasznos munka. A másik egy terjedelmesebb kötet, amelyik Nagyenyedtől Indiáig követi az útját. Ez a legkevésbé ismert Kőrösi életéből, mert csak az angol hatóságoktól vagy a hazaírt levelekből tudunk róla. Ismétlem, ami önmagát illeti, Kőrösi szóban és írásban egyaránt rendkívül szűkszavú volt. Ilyenformán az életéről és egész útjáról meglehetősen kevés adat áll rendelkezésünkre. Ezt próbálta meg Le Calloc’h kiegészíteni, néha egy kicsit a képzeletére is bízva magát. De nagy érdeme, hogy terjedelmes nemzetközi irodalmat használt fel, olyat, amihez mi nem tudunk hozzájutni. Például, hogyan néztek ki azok a városok, amelyekben útja során járt, milyen viszonyok uralkodtak ott, kik voltak az ottani uralkodók, mivel jellemezhető az ott létezett államrendszer. Erről is említést tettem előadásomban. De elsősorban Kőrösi munkásságának a mához szóló üzenetét emeltem ki, különösen azt, hogy bár haláláig huszonhárom évet volt idegenben, magyarságához mindig hűséges maradt. Munkáiban nagyon vigyázott arra, hogy a nevét pontosan, a magyar helyesírás szerint írják és mindig odaírta, hogy „erdélyi székely magyar”. Ez ma is minta értékű azok számára, akik megkísérlik leválasztani a székelységet a magyarságról.

– És azok számára is, akik most azt akarják bemagyarázni, hogy őt tulajdonképpen Alexandru Cioma de Chiuruşnak hívták és nagy román tudós volt.

– Ez nyilván olyan túlzás, amit a román tudományosság nem vesz komolyan. Kolozsvárt két, Kőrösivel kapcsolatos rendezvény is volt – én magam is írtam Orientalistul Kőrösi Csoma Sándor címen –, de senki nem kifogásolta azt, hogy Kőrösi magyar. Ez nyilvánvalóan újságírói túlzás, szamárság, ami bekerül a sajtóba, de nem jellemző a román tudományosságra. Bukarestben is volt Kőrösi-rendezvény, ahol Bodor Andrással tartottunk előadást, de senki nem vetette föl, hogy Kőrösi román lett volna.

Nagyenyeden szó esett arról is, mit jelent Kőrösi Csoma Sándor és munkássága – akinek szívügye volt az őshaza kutatása – a mai ifjúság számára.

– Az őshaza kutatásában végül is semmilyen eredményre nem jutott, hiszen elakadt Tibetben.

– Az őshaza kérdése ma sincs tisztázva. A magyar tudományosság viszont azt ma már egyöntetűen elismeri, hogy a finnugor nyelvrokonság mellett keleti gyökereink is nagyon mélyek. Ezt mutatják a törzsnevek, számtalan szó, amelyek a magyarság egykori társadalmi, politikai, katonai szervezettségét tükrözik. Ezeket nem lehet, nem szabad megtagadni. A keleti származással mi sokat nyertünk, hiszen a magyarság a legszervezettebb népek egyike volt, többek között jól szervezett postaszolgálattal rendelkezett. E nélkül a honfoglalást sem tudtuk volna végrehajtani, ha ezt a kemény katonai szervezettséget nem hozzuk magunkkal. Az más kérdés, hogy a magyar orientalisztika ma nincs virágzó szakaszban. Ma nincsenek olyan személyiségeink, mint például Ligeti Lajos, aki az orosz, a héber, a görög mellett a mongolt, a tibetit is kitűnően ismerte. Most bizonyos szakosodás van, de olyan meghatározó személyiség, mint ő, nincs. Ezért az orientalisztika kissé lehanyatlott. Vannak kiváló indológusok, tibetisták, de olyan átfogó személyiség, mint Ligeti, sajnos, ma nincs a magyar tudományosságban. A tanácskozáson részt vevő két kínai is mondta, hogy harminc-negyven magyar is kitűnően ismeri a kínait, részben Kínában is tanult, de egyikük sem találta meg a helyét a magyar tudományosságban, a gazdasági életben helyezkedtek el. Ma tehát nincsenek sinológusok, mongolisták, de ez nem jelenti azt, hogy nem lesznek.

Visszatérve Kőrösi Csoma Sándorra, bár eredeti célját nem érte el, jelentősége abban áll, hogy kutatásával a magyar tudományos életben elkezdődött a keletkutatás. Zichy, Kuun Géza, Baktay, Stein, Bálint Gábor és még sokan mások egész életüket ennek szentelték. Ezzel a világ tudományosságához jelentős mértékben hozzájárultunk. Kutatásai során nem mindig azt éri el az ember, amit magának célként kitűz, mert az anyag esetleg más irányba tereli. Ő is azért nem érte el eredeti célját, mert nem volt olyan tudományos háttere, mint amilyennel rendelkezett volna például egy angol. Azonkívül az angolok expanziós okokból támogatták ezeket a kutatásokat. Magyarországon efféle nem volt, Kőrösi nem tudott ilyen támogatást szerezni. Emellett a viszonyok sem voltak olyanok, hogy kutatásának kedveztek volna, mert javában folyt az orosz–angol nagyhatalmi vetélkedés Ázsia birtoklásáért. És ennek az ütközőpontjába került Kőrösi. Tehát nem rajta múlt a dolog. Ha el is jutott volna Turkesztánba, ahol sejtette, hogy az ujgurok laknak, akkor sem valószínű, hogy tovább tudta volna vinni kutatásait.

Összefoglalómat azzal fejeztem be, hogy az őshaza kérdésében csak az úgynevezett komplex módszerrel tudunk eredményt elérni. Ami azt jelenti, hogy a nyelvészet, benne a finnugor, az orientalista irányzatok, a régészet, a néprajz, az őstörténet stb. összhangba hozott kutatásával tudunk eredményt elérni. Most minden kutató csak a maga területével foglalkozik, nincs összehangolás, elmarad az eredmények összevetése.

(Szabadság, 2000. január 21.)