Jogos a vidéki szülők felháborodása, illetve aggodalma, mivel a hét-tíz év körüli gyereküket túl kicsinek tartják ahhoz, hogy naponta több kilométert ingázzon az iskoláig és vissza. Nem felel meg a szülők többségének az sem, hogy a községközponti iskolák némelyikében bentlakás működik, hiszen a hétfőtől péntekig „tartó” bentlakás nem képes pótolni sem a család melegét, sem a szülők szeretetét és odafigyelését. Mondom ezt akkor is, amikor egyre inkább azt tapasztalom: a szülőknek a napi munka után vajmi kevés türelmük van a leckeírás rejtelmeibe bonyolódni, illetve az sem kizárt, hogy egy-egy kacifántosabb házi feladat láttán a szülő tehetetlenül tárja szét karját, és nem tud segíteni.

Nem szabadulnak meg a leépítés rémétől a városi tanintézetek sem. A napokban arról értesültem, hogy az egyik lakónegyedi iskola magyar tagozatát megszüntetik, a növendékeket pedig más, akár belvárosi iskolákba átirányíthatják. Ördögi körnek lehetünk tanúi: az illető lakónegyedi iskolában évek óta azért működtek kis létszámmal – tizenöt alatt – a magyar osztályok, mert a szülők egy része belvárosi iskolába íratta gyerekét, mert jövőjére nézve ezt jobbnak látta. Most pedig a lakónegyedi iskolába járó gyerekek szülei hördülhetnek majd fel: jó volt nekünk a régi iskola, miért kell elvinnem a belvárosba a gyerekem? Miért utazzon minden hétköznap a zsúfolt buszokon, miből veszem meg a gyerekemnek (gyerekeimnek) a kedvezményes árú buszbérletet, ha mi, szülők munkanélküliek vagyunk? Az aggodalom és a kérdések ezúttal is jogosak.

De vannak ennél cifrább esetek is. Két – egymástól pár száz méterre lévő – lakónegyedi iskoláról van szó; mindkettőben működik magyar tagozat. Az egyikbe közel kétszáz magyar gyerek jár, és a tagozat teljes. A másikban nincs minden szinten magyar tannyelvű osztály. Az egyik iskolából a teljes magyar tagozatot a tanfelügyelőség átköltöztetné a kisebb létszámú osztályokkal működő másik tanintézetbe, ám ezt a tanerők ellenzik, és a szülőket is meg akarják győzni arról, hogy az átköltöztetés a lakónegyedi magyar oktatás közelgő végét jelentené. (Azt számba se veszik, hogy az utóbbi években megszűnt lakónegyedi iskolák magyar tagozata nem egy-egy átköltöztetés, hanem a belvárosi iskolák „elszívó hatása miatt” néptelenedett el.) A pedagógusok – általam érthetetlen okból kifolyólag – szívesebben maradnának az egyik iskolában, habár annak igazgatója – az ott tanító pedagógusok szerint – nem nevezhető magyarbarátnak, a másik tanintézetben viszont a nemzeti kisebbségekkel szemben toleránsabb igazgatót kapnának. A kiköltöztető iskolában bizonyos osztályok délután jártak, a befogadóban lehetőség lenne a csak délelőtti tanításra. Az egyik iskola pedagógusai attól tartanak, hogy a másik iskolában majd nem jön ki a katedrájuk, továbbá úgy vélik: átköltöztetésükkel a tanfelügyelőség és eddigi igazgatójuk „feláldozza a magyar tagozatot”.

A sok kilátástalan helyzet ellenére csak azt tudom sugallni: az egyedüli megoldás a gyermekek érdekeit szem előtt tartó, higgadt döntés.