– Milyen segítségre számítanak munkájukban az olyan szervezetektől, mint a Tőkés László vezette Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács?

– Mind Tőkés László, mind pedig az EMNT szívügyének tekinti a csángó ügyet: ahol csak tehetik, segítik is a csángókat és a Moldvai Csángómagyarok Szövetségét, és minden tőlük telhetőt megtesznek annak érdekében, hogy helyzetünket másokkal is minél szélesebb körben megismertessék. Nagy segítség számunkra, hogy hírét viszik a világban annak, milyen állapotok uralkodnak jelenleg Moldvában. Tőkés László több alkalommal szót emelt a csángók ügyében Brüsszelben és más városokban egyaránt. Nekünk, csángóknak nem csak az identitásunkat kell megőriznünk, azt ki is kell alakítanunk. A Moldvai Csángómagyarok Szövetségének elnökeként örvendek annak, hogy az EMNT partnerkapcsolatot kíván velünk kialakítani. Erkölcsi támogatást jelent ez a számunkra, és nagy szükségünk van erre. Ez egy olyan gesztus, amely azt mutatja: odafigyelnek gondjainkra.

A probléma magva Moldvában nem a románokkal való együttélésből fakad. A moldvai magyarok még mindig félnek: száz éven keresztül azt nevelték beléjük, hogy nem csak mutogatni nem szabad, de inkább titkolni kell mindazokat az értékeket, amelyeket örököltek. Az emberekbe sulykolták, hogy ők voltaképpen nem is magyarok, ma pedig egyáltalán nem könnyű ezen a fajta meggyőződésen változtatni. A legfőbb gond, hogy a moldvai csángómagyarok már-már elhitték, a nyelvet és a kultúrát nem érdemes továbbadni gyermekeiknek. A szövetségben ezzel kell szembenéznünk és megküzdenünk. Családomban is sokat beszélgetünk erről a témáról, olyankor igen heves viták alakulnak ki közöttünk.

– Hogy látja, milyen eszközökkel lehetne elérni, hogy ez a mentalitásváltás bekövetkezzék, hogy az emberek felvállalják, értéknek tekintsék, továbbörökítsék mindazt, ami az övék?

– Ami száz év alatt el lett rontva, legalább ugyanannyi időre van szükség, hogy helyrehozzuk. Persze nem vagyok ilyen pesszimista, a jelenlegi felgyorsult világban úgy gondolom: a fiatal nemzedék tagjai fogékonyabbak az „igazságra”, hál’istennek őket már nehezebb megfélemlíteni. Azok a személyek hajlandók csángó magyarnak vallani magukat, akik az iskolában kapott információk mellett más helyekről is szereztek ismereteket, illetve vannak olyan fiatalok, akik veszik a fáradságot, hogy kutassanak saját eredetük után.

Évtizedekben lehet mérni azt a munkát, amelyre szükség van a teljes szemléletváltás érdekében. Egyelőre csupán azt tehetjük, hogy felvilágosítsuk az embereket: nem kell szégyellniük identitásukat, sőt, arra biztatjuk őket, hogy legyenek rá büszkék.

A fiatalabb nemzedék tagjai közül azok vannak ilyen szempontból szerencsés helyzetben, akiknek lehetőségük adódik „kimozdulni” Moldvából, és Kolozsváron vagy akár Magyarországon folytatják tanulmányaikat. Kétségkívül elősegíti munkánkat, ha a fiatalok a gimnáziumot vagy a felsőfokú képzést Erdélyben vagy Magyarországon végzik, ilyen esetekben ugyanis látnak és hallanak, külső szemmel is fel tudják mérni mindazt, ami Moldvában zajlik. Reménykedem abban, hogy előbb-utóbb, ha nem is mindannyian, de sokan hazatérnek, erősítve ezáltal az igazságra fogékonyak csoportját.

A kisebb gyermekek szintjén a kimozdulás másfajta tapasztalatokkal szolgál. Erdélybe mentünk táborozni, amikor útközben meglepetten tették fel a kérdést a gyerekek: ott vagyunk már? Megérkeztünk Magyarországra? Mondtam nekik, hogy nem, Erdélyben, Romániában vagyunk, amikor visszakérdezett valamelyik lurkó: itt a gyerekek csak magyarul beszélnek? Láttam, hogy zavarban vannak, addig ugyanis úgy tudták: Romániában csak románul beszélnek.

– Ekkora az elszigeteltség?

–Huszonegy évesen kerültem Magyarországra. Ha valaki azelőtt kérdezi meg tőlem, mi vagyok, minden bizonnyal azt mondom: román. Engem is abban a szellemben neveltek: mivel Romániában élünk, románok vagyunk. Ennek ellenére egészséges kétnyelvűségben nőttem fel, az identitás nálunk soha nem volt kérdés: a családban magyarul, az iskolában és a templomban románul beszéltünk. A nagyobb problémát inkább a vallás jelentette, mi, csángók ugyanis katolikusoknak tartjuk magunkat.

Elkezdtem olvasgatni a történelmünkkel kapcsolatos könyveket, ezalatt pedig fokozatosan jöttem rá: addig tévhitben éltem, és bár az identitás felvállalása sokszor jár kellemetlenségekkel, meggyőződtem arról, hogy ez egy olyan érték, amely minden nehézséget megér.

Szabadidőmben sokat olvastam történelmi vonatkozású munkákat, nekem egy évre volt szükségem, hogy ezt megértsem. Annak azonban, aki itt él, és nincs alkalma, hogy származásával, önazonosságával kapcsolatos információkhoz jusson, sokkal több időbe telik: egyrészt el kell tudnia fogadni magát magyarnak, másrészt pedig azt fel is kell vállalnia, hogy nap mint nap megélje magyarságát.

– Tizennégy évig Magyarországon élt családjával. Mit tapasztalt ez idő alatt, hogyan viszonyultak önökhöz az ott élők?

– Magyarországon többször is románnak neveztek bennünket. Az ottani társadalom nagy részének fogalma sincs arról, hogy kik is a csángók, hol élnek, stb. A média révén az utóbbi két-három esztendőben volt lehetőségük jobban megismerni a csángókat, de sokan még mindig csak nagyon keveset vagy egyáltalán semmit nem tudnak rólunk. Én nagyon gyorsan beilleszkedtem a magyar társadalomba, több barátommal mind a mai napig tartom a kapcsolatot. Nekik az különösebben semmit nem jelentett, hogy én csángó vagyok, megelégedtek annyival, hogy magyar vagyok. Minket inkább az erdélyi kategóriába soroltak be.

– Milyen nehézségekkel kell szembenéznie a szervezetnek, és milyen megvalósításokat tudhat maga mögött?

–Gond bőven akad: az elmúlt száz esztendő, főként pedig az utóbbi húsz év hiányosságait kell leküzdenünk. A civil társadalom még nem alakult ki Moldvában, a szövetségen belül épp azon dolgozunk, hogy az emberekkel megismertessük annak fogalmát. Furcsa, ugyanakkor pedig hihetetlen számukra, hogy akarunk tenni valamit az ő érdekükben, amiért cserébe semmi mást nem kérünk, csak annyit, hogy bizonyos területeken fejlődjenek.

Alapos szemléletváltást szeretnék elérni az egyének és a családok esetében egyaránt, hogy a magyar nyelvre, amelyet őseinktől örököltünk, ne úgy gondoljanak, mint régi dolgokra, szégyellnivalóra, hanem mint értékre. Ezt szeretnénk elérni az egyház berkeiben is: hogy a kultúrára ne őskövületként nézzenek, amivel nem lehet mit kezdeni, hanem értékként fogják fel azt.

Szervezetként elsősorban anyagi gondokkal küzdünk: a huszonnegyedik órában járunk, és ha most nem teszünk valamit, akkor sok minden elvész. Márpedig pénz nélkül valósággal tehetetlenek vagyunk... Büszkén mondhatom, hogy az utóbbi négy-öt évben jelentős fejlődést értünk el. Mára már ötven alkalmazottal dolgozunk, ez azonban maga után vonja a hatalmas adminisztrációt, és persze olyan problémák is nagy számban felmerülnek, amelyek akaratlanul is megjelennek egy ilyen szervezet esetében.

A Moldvai Csángómagyarok Szövetségét 1991-ben jegyeztettük be jogilag, 2000-ig viszont gyakorlatilag nem folytattunk rendszeres tevékenységet: szociális vagy oktatási téren semmiféle folytonosság nem volt tapasztalható az első tíz évben, és bár sor került bizonyos tevékenységek megszervezésére, azok csak ad-hoc jelleggel működtek. 2000-ben indult el az oktatási program: rengeteget járunk ki településekre, ahol a tanárok nap mint nap végzik munkájukat. Kezdetben mindössze két faluban dolgoztunk, ma már 21 település diákjait oktatjuk. Sikerült elérnünk, hogy idén (a román állami iskolán belül, vagy azon kívül) 1600 gyermek tanulhassa a magyar nyelvet, sajnos azonban 7500-an kimaradnak ebből a körből, 25–30 olyan település létezik, ahol még a hírünket sem hallották, anyagi gondok miatt ugyanis képtelenek voltunk eljutni oda. Természetesen büszkék vagyunk az elért eredményekre, de tudjuk azt, hogy bőven van még mit tennünk.

– Mennyire sikerült megismertetni Románia különböző régióiban és a külföldön élőkkel a szervezet tevékenységét?

– Az elmúlt években Erdélyben is több alkalommal és helyszínen vettünk részt kulturális programokon, a gyerekek számára Erdélyben és Magyarországon szerveztünk táborokat. Úgy vélem, különböző tevékenységeinket, feladatainkat és problémáinkat a média révén is eredményesen sikerült közvetíteni.

Az ismertetésből pedig sosem elég. Holland ismerőseink például megdöbbenten hallgatták, amikor a csángókról meséltünk nekik, már-már alig akarták elhinni, amit mondtunk. Egy-két helyszínt meglátogattunk közösen, hogy a saját szemükkel győződjenek meg arról, hogy nekünk, moldvai csángóknak mi mindennel kell szembenéznünk nap mint nap. Az erdélyieknek is előszeretettel ajánlom, hogy jöjjenek el hozzánk, látogassanak meg, nézzenek szét, hogy megtudják: mivel és milyen körülmények között foglalkozunk, így megváltozhat a rólunk kialakított véleményük, és talán egyszer jobban oda fognak figyelni moldvai testvéreikre.

– Milyen mértékben változott meg a Bákó megyei intézmények önökhöz való viszonyulása?

– Itt Bákóban a különböző állami intézmények eleinte úgy tartották, hogy szervezetünk illegális tevékenységet folytat. Alapos szemléletváltásra került sor ezen a téren, de az együttműködés hatására ezek az intézményeket, amelyek 2000-ben még gyanúsnak ítéltek bennünket és elutasítottak (tanfelügyelőség, prefektúra, múzeumok, stb.), mára már elfogadnak, sőt, partnerként tekintenek ránk, nem egyszer kérnek fel, hogy vegyünk részt különböző rendezvényeken. A prefektúrával és más kisebbségekkel közösen kisebbségi estet szerveztünk nemrég, a tanfelügyelőségen pedig a kisebbségi iskolaigazgatók kerekasztal-beszélgetés keretében oszthatták meg egymással tapasztalataikat. Nyitás tapasztalható ebben az irányban is, így van remény.

Bízom abban, hogy előbb-utóbb a román iskolaigazgatók hozzáállása is megváltozik, a magyar nyelvben pedig nem veszélyt látnak majd, hanem lehetőséget, amelyet minél körültekintőbben kell kihasználni. Világosan látszik, hogy azokon a településeken, ahol az oktatási program már több éve működik, a diákok a többi tantárgyból is jobb eredményeket érnek el.