Jegyzettömbről van szó tehát, nem a tudományos értelemben vett rendszerezett elméleti munkáról, hanem személyes, a szerző színházi memóriájából könyvbe íródó jegyzetanyagról. Banut parafrazálva: a könyv nem más, mint egy téma több variációval, azaz Csehov Cseresznyéskertjének többfajta színpadi olvasata, színrevitele. A választott mottó is a jegyzetjelleget kívánja aláhúzni: „Éppen ez a rendetlenség szavatolja őszinteségemet” (Gérard de Nerval). A könyv elolvasása után meglepőnek tűnik az imént idézett mottó, hiszen – mint azt Banutól megszoktuk – korántsem szétszórt, hanem szervesen egymásba kapcsolódó gondolatok, önéletrajzi elemek és színházi, dramaturgiai megfontolások harmonikus illeszkedésével találkozik az olvasó. A felvállaltan „hozzáértő néző naplója” ugyanakkor jóval autentikusabb értelmezését, értelmezések sorát (mind a drámáról, mind pedig annak színreviteleiről) adja a fent nevezett tematikának.

A színházi emlékezetet, az előadás „konzerválását” lehetetlen próbálkozásnak tartó Georges Banu, ebben az esetben mintha közel került volna ahhoz a momentumhoz, ahol a múltbeli előadás és az aktuálisan megélt szituáció találkozik. Nyilván az előadás videokazettára vagy más hordozóra rögzített változata keveset őriz a jelenben történő előadásból, ahogyan a festmény reprodukciója is csak „információt” hordozhat az eredeti alkotásról. Banu viszont, valószínűleg a szöveg szubjektivitásából is adódóan annyira „élő” benyomásokból építi fel a Cseresznyéskert értelmezését, hogy a már rögzült előadások a papíron kvázi újra „létrejönnek”. A szerző „élő bibliográfiáját” – ahogyan ő megfogalmazza – a nézőként megélt előadások képezik (legkorábbinak tünteti fel Lucian Pintilie Bulandra Színházbeli rendezését 1968-ból) illetve a kapcsolódó írások, amelyek nem kiegészítő jelleggel bírnak, hanem ugyanazon értelmezési horizont részét alkotják. Mindez egy központi gondolatra kíván fókuszálni: a színház, a könyv és az élet összekapcsolódására, olvasatok, színházi és életbeli tapasztalatok összefonódására.

Georges Banu jegyzete, szerkezetében „megtartja” a csehovi mű struktúráját: a könyv négy fejezete a dráma négy felvonására reagál. A szerző Ljubov Andrejevna megjelenésének képétől indít (I. felvonás), Lopahin és a kert szimbolikáján (II. és III. felvonás) keresztül jut el a bukásig. A nosztalgiától a kiűzetésig tart az út. A Cseresznyéskert Banu olvasatában így nem lesz más, mint „a válaszra nem talált élet”. Fontos szempont ugyanakkor, az a határ vagy törés, mely a drámai történést a „már nem” és a „még nem” határpontjai közé helyezi. A 19. század végén, a 20. század küszöbén Csehov érzékenyen reagál a történelmi „húrpattanásra”, Banut pedig arra sarkallja, hogy a Cseresznyéskert apropóján, romlásának mintáján megfogalmazza gondolatait a színházról és a könyvről, azon értékekről, amelyeknek sorsa, ha nem is fenyegetettség, de egyfajta száműzetés. Azon a társadalmi és kulturális törésvonalon állunk (ma is), amely rétegek és értékek megszűnésével és újak felbukkanásával jellemezhető. Innen a nosztalgia (és nem a negativitás). Andrejevna nosztalgikus visszatekintése a hajdani gyümölcsösre viszont csak az idő sürgetésében élő Lopahin jelenléte mellett válik kulcsfontosságúvá. A „kapitalista szellemet” képviselő Lopahin a lassú idő ellenében fogalmazza meg credoját: a váltás szükségességét. Kérdés, hogy a váltás – mely sokak számára a bukás pillanata – után mi következik?

„Csehovnak mindig volt bátorsága a negyedik felvonás megírásához (...)” – fogalmazza meg az utolsó fejezetben a szerző. A válság után már csak a jövő előrevetítése következik. Ebben az esetben nem az újrateremtés, hanem a pusztítás. Harag György utolsó rendezését eleveníti fel Banu. Az előadásban valóságosan találkozik egymással élet és halál, és nemcsak a színpadon ... Az alagút, mely Harag rendezésének szimbolikus és valóságos eleme, benyeli, eltünteti a szereplőket, hogy az utolsó képben már az üres színpadon megjelenhessen a haldokló Firsz. Csehov és Banu számára ez a halál nem valami új kezdete, hanem egy zárlat.

A „válság parabolájaként” értett csehovi mű Banu olvasatában továbbgyűrűzik a színház akkori és a könyv mai hanyatlása, válsága felé. A 20. század elején a mozitól fenyegetett színház képes volt újrateremteni és újradefiniálni önmagát: a szórakoztatásból átváltani a művész-színház irányába, de vajon, az alternatív megoldások által „fenyegetett” könyvnek merre vezet az útja a válság után?

Georges Banu nem jelöli ki az utat, mint ahogyan Firsz receptje sem irányadó, viszont a „cseresznyéskert-színház” fogalmában kiemeli a mindenkori értékválság lehetőségét.

* Georges Banu: Színházunk, a Cseresznyéskert. Koinónia Kiadó, Kolozsvár, 2006.