Beigazolódni látszik a többé-kevésbé ismert legenda: mégiscsak létezik Macbeth-átok. A Shakespeare-darab köré szövődött történet, amely szerint a drámát elátkozták és szerencsétlenséget hoz mindenkire, aki kapcsolatba kerül vele, úgy tűnik, máig szedi „áldozatait”. Igaz, hogy az átok esetemben jóval enyhébben nyilvánult meg, mint számos, a darabban az évek hosszú sora óta fellépő színész esetében, és nem is számított olyan rendkívüli balszerencsének, de mégiscsak bebizonyosodott: nem kellett volna megnéznem idén is az angol színészek által évszázadok óta „the scottish tragedy”-ként (a skót tragédia), vagy csak egyszerűen „that play”-ként (az a darab) emlegetett színpadi művet. Megkíméltem volna ugyanis magamat egy unalmas, már-már amatőr jellegű színházi estétől.

 Meg kellett volna elégednem egy, bennem máig is élő, nagyszerű élménnyel: a tavaly szintén Gyulán látott Nekrosius-féle Macbeth-tel, nem pedig engednem a kíváncsiságnak és kiválasztanom az idei kínálatból a kissé egzotikus érdekességnek tűnő örményországi produkciót. „Július 6-án egy távoli országból érkező színház mutatja be Shakespeare Macbeth című drámáját. Örményországból, Jerevánból jön a Drámai Színház, akik egy nagyon látványos, szép képekkel, kitűnő színészi alakításokkal megvalósult előadást hoznak el Gyulára”, olvasható a fesztivál műsorfüzetében Gedeon József, a Várszínház igazgatójának az ajánlata, de valahogy úgy jártam ezzel az előadással, mint a jereváni rádió híreivel: mindennek épp az ellenkezője az igaz. Természetesen kissé sarkítottam ezzel a megjegyzéssel, az igazság valahol a kettő között van: az előadás rendelkezik némi látványossággal, csakhogy az öncélú, nem szolgálja a mű színpadi kivitelezését, előfordul egy-két szép kép, ám azokról gyorsan kiderül, hogy csupán a „szépségükért” születtek meg, nélkülöznek minden jelentéstartalmat, a színészi alakításokról pedig jobb, ha nem beszélünk.

FOTÓK: KISS ZOLTÁN*GYULAI VÁRSZÍNHÁZ– Az örmény Macbeth: Arthur Utmazyan

Armen Khandikyan rendező alapötlete akár működhetne is: öregedő, jelentéktelen Macbeth (Arthur Utmazyan), fiatal és csinos feleséggel, akit meg kell tudni tartani, akár gyilkosságok árán is. Ezt a megfelelni vágyást bizonyítja az a pillanat is, amikor Lady Macbeth (Luise Ghambaryan) már nem akar „önként” belemenni szokásos – a gyilkosságokat mintegy „megünneplendő”, vagy beteljesítő – szexuális együttlétbe, Macbeth azonban erőszakkal próbálja magáévá tenni. Ám a rendezői „koncepció” csupán egy-két jelenet erejéig tart ki, hamar kiderül, hogy Khandikyan igazából semmit nem akar kezdeni ezzel a darabbal, vagy nem is tud. Ezért hát megtölti az előadást sokszor érthetetlen (de „látványos”) cselekvésekkel, különböző – már-már nevetséges – koreográfián alapuló ún. harci jelenetekkel, és ami még bántóbb, mindezt „leönti” egy förtelmesen irritáló zenei kísérettel. A Star Trek-sorozatból a teleportálási pillanatot idéző „zenei akkordok” egyre gyakrabban ismétlődnek, végül már szinte ötpercenként ijedezünk a bántóan hangos zajtól. Talán sejtett valamit Khandikyan, amikor ezzel a zörejjel illusztrálta az előadás nagy részét: ki kell űzni az álommanókat a nézők szeméből.

Sajnos a színészek sem tudnak mit kezdeni magukkal, ám ebben nem csupán a rendezői instrukciók hiánya – vagy azok mérhetetlen naivitása – a ludas, a jereváni társulat aktorai úgy tűnik, műkedvelő szintű, illusztráló színjátszást űznek. A főszereplőtől az utolsó mellékszereplőig. Ha valamiben, ebben egységes az előadás.

A velencei kalmár helyszínéül Zsótér Sándor rendezői víziójában ezúttal egy szűk panellakás belseje szolgál, a háttérben magasodó kasírozott panelmonstrum látványa pedig azt bizonyítja: be vagyunk zárva, egymás foglyai vagyunk, a közvetlen szomszédságunkban élők másságát pedig csak látszólag fogadjuk el, ha tehetnénk, kimetszenénk a másik szívét, akár Shylok a velencei kalmárét. Itt, a szűkre szabott négy fal között zajlik Zsótér „szívműtéte”. A konkrét művelet mellett, amelyet nem csupán a szobában lévő tévéképernyőn – majd időnként a teljes tömbházfalra kivetített képen – követhetünk, (ha még jut időnk erre is figyelni a szerteágazó történések alatt), az előadás során többször előkerül egy plasztik szív is, mintegy jelezve: az emberi szív(telenség) kezelésre szorul.

Jelenet A makrancos hölgyből

 A rendező ugyanolyan éles szikével metszi ki – Ungár Júlia dramaturg segítségével – a darab elég tekintélyes részét, akárcsak a műtétet végző sebész: nyolcvan percbe szűkíti az öt felvonásos shakespeare-i történetet. Ez a metszés nem feltétlenül tesz jót a szereplők történetét, illetve a karakterek darabbeli fejlődését illetően, ám az előadás szempontjából mindenképpen sikeres beavatkozás: nehezen viseltem volna el ezt a zsótéri látomást hosszabb időn át. A rendező ugyanis szinte számba rágja a lakótelepi sivárságot, az elviselhetetlen giccsességbe hajló keresztényi szimbólumokat, a shylocki – fanatikus gyűlölettel, vagy csak butasággal átitatott – makacs akaratosságot, mai, gazdasági és egyéb válsággal tarkított mindennapjainkat. A „falra mászok” unalmamban, akár az előadásban a színészek, akik a panelmonstrum szűk nyílásain át közlekednek, Zsótér ugyanis annyira visszafogja a színészi játékot, hogy az már ártalmas: a kimért pontosság, a szinte csak technikai végrehajtása az instrukcióknak csak fokozza a nézői érdektelenségemet, a kívülállásomat. Szerencsére van egy-két jelenet, amelyben a színészi véna mégiscsak vért pumpál az előadás (mű)szívébe.

Remek színészi játéknak voltunk tanúi a gdanski Wybrzeze Teatr által előadott shakespeare-vígjátékban: Szymon Kaczmarek rendező – azonkívül, hogy eléggé hangsúlyosan újraértelmezte A makrancos hölgyet, hagyta játszani a színészeit. Azok legnagyobb része pedig él is a lehetőséggel. Az ifjú rendező elképzelésében nem Petrucchio szelídíti meg Katát, hanem, egy bizonyos értelemben Kata szelídítteti meg magát. Vagy inkább ő farag végül is férfit Petrucchióból, aki csupán sodródik az eseményekkel, és kisebb gondja is nagyobb annál, hogy alárendelje makrancos jövendőbelijét. Ebbe a „jövendőbeliségbe” is csupán véletlenül megy bele, utána mintha meg is bánná, s csupán kényszerűségből, sajátmagának és másoknak szerepet játszva, viszi végig a történetet.

Nincsenek már magabiztos férfiak és akaratukért a végsőkig harcoló nők, nincsenek jó példával elöljáró apák – Kaczmarek előadásában az apák gyengék, befolyásolhatók, a tévé előtt ülnek az üveg vodkával, majd elalszanak, vagy egyszerűen nincsenek is jelen, – nincsen igazi szerelem, és nincsen boldog egymásratalálás. Csak gátlásos, szégyellős, vagy komolytalan, idétlenkedő, popsztárokat utánzó, kissé szélhámos fiúk, fontoskodó, önhitt agglegények, felszínes, csacska lányok, vagy állandóan sötét ruhában járó, spleenes, antiszociális Katák. Üres, felszínes világ, amelyben a szereplők megpróbálják a másik ember életformáját, ruháját magukra „igazítani”, majd látva, hogy az nem talál rájuk, visszavedlenek saját magukká.