Derzsi Dezső ördögi, ördögien jó: ahogy lóbálja a lábát, ahogy fennhéjázva, valami démoni mindentudással pofázik bele mindenki életébe, osztja tanácsait, tervel és kivitelez... Ellentétben Csepei Zsolt Tartuffe-jével, aki, ha már álszent nem is, mint Molière jellemleírásában, de még motoros macsó sem tud lenni, mint ahogyan azt Hatházi András rendezői koncepciója jelzi.

Nem összehasonlítani szeretném a két „színi tanoda” vizsgaelőadását – már csak azért sem, mert egy mesteris és egy harmadévet végző osztály munkáját láthattuk – csupán néhány ponton mutatnék rá a közelálló figurákra, tematikusan közös vonásokra.

A Hatházi András rendezte Tartuffe előadás viszonylag széles teret enged a színészi játéknak, megrajzolja a figurák mintáját és nagyrészt hagyja érvényesülni a színészi elgondolásokat.

Sajnos a harmadéves végzős osztály tagjainak nem igazán sikerül tartalommal, életerős játékkal „feltölteni” Molière figuráit. Egy teljes felvonáson át fogalmazódik meg Orgonnak és családjának a viszonya a még ismeretlen Tartuffe-höz, hogy aztán a második felvonásban egy még puhánynak sem nevezhető, esetlegesen mozgó és külsődleges játékstílusban kimerülő „értelmezetlen” figurával találkozzunk. Csepei Zsolt „langyos” Tartuffe-je sajnos nem elszigetelt jelenség. Az egész Orgon-ház „mozgástere” ugyanolyan esetleges, erős színészi pillanatokat nehezen találni. Többé- kevésbé kivételnek tekinthető Kőmíves Csongor hős-szerelmes Valérja, aki néha pontosan megragad helyzeteket, sokszor azonban annyira felnagyítja, hogy túljátszottnak érezhetjük; vagy a Dorine-t játszó Molnár Margit, aki sokszor uralja a színpadot, néha viszont üresben játszik, egysíkúan. Egyedüli kidolgozott figura Pethő Anikó (mesteri hallgató, m.v.) Pernelle asszonya, neki viszont túlzottan nagy dramaturgiai szerepe nincs az előadásban.

Talán Hatházi András rendezői koncepciója – üres térben, színesre festett asztal és székek, nippekkel fűszerezett, felszínes és tartalmatlan életét éli Orgon és családja –, nem segíti a színészi játékot, viszont az előadás színészei sem igazán „segítik” a koncepciót, labilis színészi jelenlétük legtöbbször felszínes, a jelmez implikálta játékban merül ki.

A nemlétező „Ördögtől” vissza a működő Ördöghöz. Balikó Tamás, a Pécsi Nemzeti Színház igazgatója nem tesz hozzá vagy vesz el Molnár Ferenc „polgári Faust” történetéhez/ történetéből. Az Ördög úgy kerül a marosvásárhelyi Stúdió színpadára, hogy alig aktualizálja a rendező. Klasszikus, ha úgy tetszik, muzeális környezetet hoz Balikó, benne a századelő műterme (festmények, pamlag, fotel) az első felvonásban, polgári ház bálteremmé avanzsált csilláros, selyemburkolatú nappalija a második felvonásban. A realista játékmód is marad, nagyrészt... Úgy tűnik, stílusgyakorlat csupán az előadás, viszont a marosvásárhelyi mesteris színészek élővé és érezhetővé formálják az 1907-ben íródott szecessziósan cizellált szöveget. A viszonylag szűkre szabott partitúrában mai gesztusok, erős színészi jelenléttel rendelkező figurákkal találkozunk. Fekete Zsolt Jánosa önmagával és környezetével is vívódó figura, egyszerre precíz és játékos alakítást nyújt, Jolán alakja Fekete Réka Thália elképzelésében már problematikusabb, sokszor a kelleténél is kimértebb, a Selyem Cinkát játszó Koncz Andrea pedig nem mindig találja az egyensúlyt a hisztérika és a naiva között. Gecse Ramóna Elzája is túl egyszerűen vált át utálatos úri lányból kezes báránnyá. Mindezek ellenére létrehozzák és el is játsszák a színpadi helyzeteket, működőképessé teszik Molnár darabjának viszonyrendszerét.

...és az Ördög... Derzsi Dezső hozza mindazt, ami Molière Tartuffe figurájában is megvan: a sakkozó észjárást, a láthatatlan irányítás képességét, az alattomosan érzelmeket felszínre hívó figurát, mindezt sziporkázó, ötletes tálalásban. Molière Tartuffe-je elbukik, Molnár Ördöge nem.