Nézzünk csak rá Erdély etnikai térképére. Egy ennyire szétszórt kisebbség nem hiszem, hogy van még Európában. Nézzük meg a katalánok, baszkok, dél-tiroliak, a különböző belgiumi nemzetek, a macedóniai albánok, vagy akár a szlovákiai magyar testvéreink területi elterjedését. Kivétel nélkül jobb helyzetben vannak, mint mi.

Az erdélyi magyarság területileg nagyon tagolt. Az egyetlen igazi tömb az anyanemzet határától a legmesszebb van. A különböző kisrégiókban élő magyar közösségek eléggé eltérő viszonyok és napi küzdelmek között élnek. Nem csoda tehát, ha a partiumi nem érti a székely nacionalista gőgjét. A székely ritkán jár a Partiumban és akkor sem tud megszabadulni az otthonról hozott többségi sémáitól (lásd pl. a többnyire székely diákokból verbuválódó nagyváradi EMI botrányait). A partiumi magyarnak kevésbé fáj Székelyföld területi autonómiája, míg a székelynek nem igazán mozgatja a fantáziáját a szórványban élők parlamenti képviselete. Tény, hogy a sajátja sem sokkal jobban.

Aztán ott van még a kolozsvári is, akit a székely azért ítél el, mert román akcentussal beszél, a partiumi meg azért nem érti, mert nem találja a közös szót vele, hisz az egyik gyakorlatilag a magyarországi médián szocializálódott, a másik meg szinte teljesen a román nyelvűn. És hol vannak még a dél-erdélyi és bánáti abszolút szórványok magyarjai, akik nagy részét senki más sem tudja belőni egy Erdély-térképen.

Az erdélyi magyarság a szétszórtsága és a többséghez, illetve az anyaországhoz fűződő, eltérő viszonya miatt nagyon különböző mentalitású regionális közösségekre bomlik. Ez a dolog egy cseppet sem válik előnyünkre. Kész csoda, hogy eddig is sikerült ilyen szinten összetartani ezt a több mint 500 kilométeren szétszórt „társadalmat”. Ebben az RMDSZ-nek vitathatatlan érdeme van.

De lehetne ennél többet is véghezvinni ezen a területen. Például ki lehetne alakítani Erdélyen belüli testvértelepülési, testvériskolai viszonyokat. Minden partiumi, belső erdélyi, bánáti magyar településnek lehetne egy székelyföldi testvére. Meglátogathatnánk egymást, megismerhetnénk egymást, személyes kapcsolatok alakulhatnának ki. Egyelőre az egyetlen közös szocializációs környezetek az egyetemi központok: Kolozsvár, Marosvásárhely, Nagyvárad esetleg Bukarest. Ezek azonban csupán egy vékony értelmiségi réteget érintenek.

Ki lehetne adni tájékoztató füzeteket, lehetne készíteni régiókat bemutató dokumentumfilmeket, szétszórni ezeket egymás között. Minimum kötelezővé kellene tenni Erdély etnikai térképének kifüggesztését minden iskolai könyvtárban. El lehetne készíteni egy olyan térképet, amelyre rákerülnének az etnikai határvonalak és arányok. Ezt rá kellene vezetni az általánosan használt erdélyi autóstérképekre is. Hadd ismerkedjen a diák és a szülője is azzal, hogy hol is élünk ebben az országban és hányan. Az erdélyi magyar szolidaritás elérése hosszú távú munka, és elsősorban közös szocializáció és információszórás megteremtésének a kérdése.

Nos, jöjjön két olyan téma is, amiről Csutak István nem beszélt, de én kihagyhatatlannak tartok minden olyan beszélgetésből, amely az RMDSZ, illetve az erdélyi magyarság „hogyantovábbjáról” szól.

Erdély etnikai térképének böngészése a hihetetlenül előnytelen szétszórtságunk mellett egy másik komoly problémára is rávilágít: a demográfiai csökkenésre. Ez talán a legnagyobb elefánt a szobában, amiről még mindig túl keveset beszélünk. Súlyosabb kérdés ez, mint szinte bármelyik, hisz ettől függ gyakorlatilag minden, a parlamentbe jutástól, az autonómián át az oktatásig. Kötelező olvasmány kellene hogy legyen minden helyi és országos politikai vezetőnek, illetve oktatás és kultúraszervezőnek a Csata István és Kiss Tamás Népesedési perspektívák című kötete. A könyv az erdélyi magyar népesség regionálisan tagolt prognózisát tartalmazza húsz és harminc éves időtávra. Néhány székely és partiumi kisrégió kivételével, ha az aktuális trendek nem változnak, komoly csökkenés elé nézünk. Ebben benne van az országot általánosan érintő elöregedés miatti népességcsökkenés, de még inkább benne van a magyarság számát szórványban különösen csökkentő természetes asszimilálódás, a regionális elvándorlás. Vannak olyan abszolút szórványok, amelyek demográfia szempontból menthetetlenek. Akármennyire is fájdalmas, de stratégiákat kellene építeni e települések kulturális értékeinek, örökségének a kimentésére, illetve a még létező magyar diákság bevonására a magyar oktatási hálózatba szórványközpontokon, majd a legközelebbi magyar középiskolákon keresztül. Nem az kell hogy legyen a cél, hogy minél több magyar iskola legyen, hanem az, hogy minél több, diákkal is feltölthető, minőségi magyar iskola legyen. Újabb, stratégiailag elhelyezett szórványközpontok kellenek. Az iskolaalapítási, sokszorozási hevületet hozzá kellene kötni a demográfiai mutatókhoz, ne jussunk oda, mint Kolozsváron, hogy az egyre kevesebb diákért egyre több, újabb és újabb alapítású középiskola fojtogatja egymást.

Az RMDSZ-nek az eddiginél is komolyabb hangsúlyt kell fektetnie a szórványosodás kérdésére, hisz ez a fennmaradásunk alfája és ómegája, tekintve, hogy az erdélyi magyarság kétharmada vegyes környezetben él.

Sokan sokfélét értenek e bűvös szó alatt a politikában. Nem sokban különbözik ilyen szempontból az autonómiától. Pontosítani kell tehát ezt is. Mit értek én azalatt, hogy modernizáció? Egyértelmű, hogy beletartozik ebbe az infrastruktúra, lakókörnyezet, közszolgáltatások, gazdasági szféra modernizálása. Ezen feladatok legnagyobb részéhez kevesebb beleszólásunk van ellenzéki státusban. Hozzátartozik azonban a modernizációhoz az én értelmezésemben a mentalitásunk modernizálása is. Ismét egy közhelyes felvetés: változtatni kell a régi beidegződéseken, aktualizálni kell a gondolkodásmódunkat, hozzáállásunkat a román környezethez, a globális folyamatokhoz, az újabb és újabb értékrendi változásokhoz. Nincs erre univerzális forgatókönyv, nincs univerzális megoldás sem. Amúgy is a legtöbb dolog magától is meg fog történni valamilyen módon, hisz az erdélyi magyarokat is, akarva akaratlanul lassan-lassan meg fogja változtatni a körülöttük változó környezet.

A kérdés csupán az, hogy ezeknek a változásoknak nyertesei vagy vesztesei leszünk? Merthogy a 90-es években még állítólag meglévő komparatív előnyünk egyértelműen eltűnőben van. Elég, ha például csak azt figyeljük meg, hogy román diákok jobban mozognak a digitális világban, mint a magyarok, vagy azt, hogy egy vegyes lakosságú erdélyi faluban általában a román rész ma gyorsabban fejlődik, mint a magyar, mert a románok a külföldi munkavállalás miatt tőkeerősebbek, többet építkeznek, többet vállalkoznak, mint a gyengébben jövedelmező háztáji mezőgazdasági termelésben konzerválódott magyar. De megnézhetjük a magyar és a román civil társadalom vagy média közötti különbséget. Persze, sok minden pénz kérdése, de sok minden nem. A román társadalom néhány terület kivételével (pl. vallás, babonák, néphagyományok) jelenleg sokkal jobban nyit, mint az erdélyi magyar. Ha ez nem változik középtávon, nem kizárható, hogy a magyarok által lakott területek többsége az ország elmaradott kisrégiói közé tartozik majd.

Kormányon infrastruktúrát fejlesztettünk, iskolákat javítottunk, internetet vezettünk be. Ellenzékben eljött az ideje a fejekben is modernizálni. Néhol váltani kell a globalizációellenes, elszigetelt, XIX. századot idéző nemzeti-keresztény diskurzuson. Ha azt akarjuk, hogy ez a közösség versenyképes legyen, ha azt akarjuk, hogy gyerekeink 20–30 év múlva ne a társadalom szélére szorult ausztráliai bennszülöttek sorsára jussanak, modernizálni, frissíteni kell mindazt, amit mondunk nekik a jelenről, a jövőről és nem utolsó sorban mindazt, amit átadunk nekik a múltról.

A szerző jogász, kisebbségjogi doktorandus, az RMDSZ Ügyvezető Elnökségének jogi és kommunikációs tanácsadója. A 2008-as parlamenti választásokon a szövetség képviselőjelöltje volt a Kolozs megyei 7-es, mezőségi, egyéni választókerületben.