Csutak István barátom cikkét olvasva, sok ismerős gondolattal szembesülök. Nehéz egyet nem érteni vele abban, hogy az erdélyi magyar vezetők mentalitása nem sokban tér el a körülöttük ténykedő románokétól, hogy a székelyföldi és a szórványban élő magyarok közötti szolidaritás pont úgy nem létezik, mint a bármilyen színezetű román párt empátiája a magyarok problémái iránt. Nem fér kétség ahhoz a megállapításaihoz sem, hogy az új helyzetben az elsődleges kihívás a pozícióink megőrzése, az uniós források politikumot megkerülő lehívása, az RMDSZ szervezeteink megerősítése.

Nos, van néhány felvetett téma, amelyhez hozzáfűznék néhány gondolatot, illetve van néhány új kérdés is, amit érdemesnek tartanék behozni ebbe a vitába. Vegyük csak sorjában.

Közhelynek számít az az állítás, hogy ellenzékben lehet a legjobban a politikai szervezetet építeni, ilyenkor van erre igazán idő. Idő több van, ez igaz, de ember és pénz általában kevesebb. Sajnos, a romániai tapasztalat sokkal inkább azt mutatja, hogy egy párt akkor terjed, hízik, erősödik, ha kormányon van, és akkor sorvad, ha ellenzékben marad. Az RMDSZ-nek nem lesz könnyű kivételnek lenni ez alól, de van esélye rá.

A megerősödéshez elsősorban ráérős és felkészült emberanyag kell. Lehetőleg fiatal. Ehhez azonban anyagi források kellenek.

Másodsorban őszinte szembenézés kell saját magunkkal, országos, megyei és helyi szinten egyaránt. Ahhoz, hogy a szervezetet egy megyében megerősítsük, előbb őszintén fel kellene mérnünk a helyzetét. Ráér-e valóban az elnök vagy az ügyvezető elnök a szervezettel rendesen foglalkozni, vagy a funkcióját csak a sajtókommunikációban meríti ki? Vannak-e leosztott, végrehajtott feladatok az elnökség tagjai között? Van-e információnk arról, hogy egy-egy területi, vidéki vagy városnegyedi szervezet működik-e, van-e közösségi élete, tudunk-e segíteni valamit, mikor voltunk ott utoljára, nyugdíjas-klubbá vált-e a szervezet pár éve vagy van benne megújulás?

Ha részleteiben felmértük a helyzetet, jöhetnek az átszervezések, tisztújítások, cselekvési tervek, belső kommunikációs hálózatépítések, gyakoribb sajtótájékoztatók, valós tartalommal feltöltött és alaposan előkészített gyűlések, képzések, közösségi életet pezsdítő rendezvények, stb. Egyértelmű, hogy vissza kell hozni a szövetségbe a mozgalmi szerveződést, hisz ez nemcsak a 90-es évek elejének a nosztalgiája, hanem minden modern politikai szervezet velejárója.

De hogy ide eljussunk, és eredményesek legyünk, szükség van tehát sorrendben a következőkre: időhiánnyal nem küszködő, felkészült emberekre, őszinte szembenézésre a szervezeti valósággal, tág körű, teljesíthető cselekvési tervek elkészítésére.

Szlovákia példája elrettentő lehet számunkra. Hallunk is, olvasunk is eleget ennek veszélyéről. Én úgy érzem azonban, hogy egy kicsit mégis távoli perspektíva. Habár egy politikai családot gazdagítanak, a PSD mégsem a Smer, illetve Geonă sem Fico. Slota legközelebbi megfelelője talán Voiculescu lehetne minálunk, de az ő pozíciója jóval gyengébb a román kormányban, mint a Slotáé a szlovákban. Az RMDSZ 12 évet volt így vagy úgy folyamatosan kormányon, megszokottá váltak a magyar szakemberek, az MKP csupán 4-et. A szlovák lakosság magyarellenessége minden felmérés szerint nagyobb, mint a románé, hisz egy fiatalabb, agresszívebb nemzetről van szó.

Az állami intézményekben várható politikai tisztogatás azonban nem valószínű, hogy elkerülhető nálunk sem. Sőt, ez már el is kezdődött. Hogy egy megyei tanfelügyelő, vagy egy állami intézmény igazgatójának a leváltása politikai leváltás-e vagy etnikai tisztogatás, az csupán nézőpont kérdése. A románok szemében „normális pártkatonacsere” egy kormányváltás után, a mi szemünkben magyarellenes cselekedet. Sajnos mindkét félnek igaza van a maga szempontjából. Ideális természetesen az lenne, hogy ezek a pozíciók minden megyében etnikai arányainknak megfelelően, törvény által legyenek biztosítva. A baj csupán az, hogy ez csak minket érdekel, a román pártokat természetesen nem. Igaz az is, hogy amíg az RMDSZ politikai szervezetként kerül kormányra, ilyen jogon kapja a pozíciókat országos és megyei szinten, addig pontosan ugyanúgy politikai szervezetként fogja elveszíteni azokat, ha éppen nem kerül kormányra. Ez kivédhetetlen a mostani konstellációkban. A cél éppen ezért az kell legyen, hogy a magyar pozíciók ne a politikától függjenek. Ehhez olyan törvénymódosításokra van szükség, amelyhez hasonlókat csupán a 2000–2004-es ciklusban sikerült elérni. A kisebbségek arányos képviseletének kötelezettsége különböző állami szervekben nem idegen dolog több ország kisebbségvédelmi törvénykezésében, de tény, hogy ez általában csak oktatási, kulturális intézményekre vonatkozik. Ehhez tehát a kulturális autonómia kiharcolása volna az út. Ellenzékből azonban nem sok esély van erre. No, de akkor mit lehet tenni, kérdi a nagyérdemű? Egyelőre egy út van: politikai alkuk sorozata. Elsősorban megyei szinten.

Érvényben van Romániában egy, több ágazati törvénybe szétszórt, kisebbségvédelmi jogi keret. Nem teljes, nem pont az, amit szeretnénk, de nem is olyan rossz, mint ahogyan azt néhány idejét múlt „polgári” politikus szereti mondogatni. Nem élünk a dél-tiroli autonómiában, de azért elnyomottak sem vagyunk. Ha a 100% az, ami Dél-Tirolban van, akkor mi feltehetően valahol 60–65% körül vagyunk. A nagyobb probléma az, hogy ebből nagyon sok mindent, nagyon sok helyen ma sem tartanak be. Tudjuk, hogy Romániában egy dolog a törvény léte, és másik dolog annak alkalmazása, ellenőrzése. Elsősorban az anyanyelvhasználat területén vannak súlyos gondok, annak ellenére, hogy több rendelkezés már 7–8 éve életbe lépett. Emellett legalább akkora gond, hogy a magyarok maguk nem igénylik az anyanyelvhasználatot a közintézményekben.

Elég kicsi a valószínűsége annak, hogy törvényi szintű visszafejlődésnek legyünk tanúi az elkövetkezőkben, sokkal nagyobb a valószínűsége annak, hogy sok helyen ezután sem tartják majd be az önkormányzatok, vagy a közintézmények ezeket. Ez az a terület, ahol nemcsak van, amiért küzdeni, de végre mozgástér is van. A törvényes keret létezik, érvényben van, tehát van mire hivatkozni. Most, hogy nem vagyunk kormányon, a külpolitikai korlátok is felszabadultak. Az RMDSZ-nek célja kell, hogy legyen egy jól szervezett kisebbségi jogsértéseket összegyűjtő, feldolgozó és továbbító hálózatot működtetni. El kell jutnunk oda, hogy egy jog megsértésének pillanatától ne teljen el egy napnál több ahhoz, hogy megszülessen az a magyar, román és angol nyelvű panaszdokumentum, amely ott lesz minden jelentős magyar, román és nemzetközi sajtóorgánum elektronikus postaládájában ahhoz, hogy a bukaresti parlamentben románul, a brüsszeli Európai Parlamentben magyarul és a strasbourgi Európai Tanács Közgyűlésén angolul olvassák fel képviselőink. Mindez lehetséges, csupán logisztika, információgyűjtés és szervezés kérdése. Ha valamikor, akkor most van lehetőség és szükség erre.

Az erdélyi magyar politikai diskurzus autonomista része egy káosz, legyen az akár a magyar, akár a román közvélemény fele közvetített. A probléma az, hogy az autonómia varázsszóvá vált, aminek senki sem tudja a pontos jelentését. Kulturális autonómia, területi autonómia, régiók átalakítása – mind, mind párhuzamosan futó javaslatok, és nagyon gyakran magának a kampányoló politikusnak sincs fogalma, hogy mi is a különbség közöttük. És akkor mit mondjon az autonómiaformákban teljesen járatlan újságíró, újságolvasó, tévénéző?

Gondolkodjunk egy percet egy román újságíró és az őt olvasó román politikus fejével. Az ő értelmezésük szerint vajmi kevés különbség van a három modell között. Mindenikből, kellő részletes magyarázat hiányában, a végén a román testvérünk mindig a „mit akarnak már megint ezek a magyarok”-nál köt ki. Ennek az egyik oka az lehet, hogy túlságosan kevés román nyelvű, közérthető, kivonatos anyag született ezekről a tervezetekről. A másik oka talán az, hogy gyakran egy bukaresti tévériporter által megkérdezett erdélyi magyar politikus sem tud közérthető választ adni románul arra, hogy miről is szólna a kulturális vagy a területi autonómia, illetve miért lenne jó mindenkinek a régiók átszervezése és felruházása közigazgatási hatalommal. Persze nem könnyű, hisz tudjuk, hogy az átlag románt teljesen hidegen hagyja ez a kérdés.

Autonómia-kérdésben az erdélyi magyar üzenet is nagyon fragmentált. Az RMDSZ mindhárom modellről beszél, az SZNT a székelyek területi autonómiáját hangoztatja, Tőkés László „magyar autonómia-törekvésekért lobbizik” (fene tudja, mit ért ez alatt), az MPP meg bőven megelégszik az országos szinten egységes „caracali” helyi közigazgatási autonómiával. Az RMDSZ-ben olyan politikus is akadt, aki csupán a két magyar többségű megye egyesítését kérné, egy másik hang szerint Székelyföld megye létrehozása volna az indokolt.

Az RMDSZ kampányban Székelyföld területi autonómiájáról beszél, de nincs ilyen törvénytervezete (a kulturális autonómiáról és a régiók átszervezéséről van). Még azt sem tisztázta senki, hogy hol húzódnak Székelyföld mai határai. Mert nem mindegy, hogy a középkori székek határait vesszük-e figyelembe, vagy a mai etnikai határokat. Nem mindegy, hogy két megyéről beszélünk, kettő és félről vagy háromról. Legújabban meg azt hallani, hogy csak Szovátáig terjedne Székelyföld Maros megyében.

Amíg 4-5 szervezet legalább ugyanannyi különböző projektről beszél egyszerre, addig egyik modell sem kaphat egységes magyar legitimitást. Ez a helyzet nagyon megfelel a román politikusoknak, hiszen könnyen mondhatják, hogy a magyarok sem tudják, mit akarnak. És tényleg, mit is akarunk?

Fontos lenne tisztázni, hisz úgy néz ki, az idén alkotmányt módosítunk.

A szerző jogász, kisebbségjogi doktorandus, az RMDSZ Ügyvezető Elnökségének jogi és kommunikációs tanácsadója. A 2008-as parlamenti választásokon a Szövetség képviselőjelöltje volt a Kolozs megyei 7-es, mezőségi, egyéni választókerületben.

(Folytatjuk)