Egy gyerkőc érkezett, apukáját vezette kézen fogva. Észrevette a szeppent szökevényt, gyengéden tenyerébe emelte.

– Apa, nézd, leesett a kapunk kilincse!

Kilincs az eszed tokja, morgolódott magában a zár-tartozék, én a Rettenetes Réz Úr vagyok. Ám nem szólt, mozdulatlan maradt a tenyérben. Arra számított, így majd bejut az épületbe. Jól spekulált, célja eléréséig viszont kénytelen volt meghallgatni néhány válogatott sértést.

– Öreg darab –, vélekedett az apa. – Ráférne egy kis javítás, szükség esetén kicserélni. Megkopott a szerkezet, kitágult a rögzítő horog.

És így folytatta a megátalkodott szülő, vérzett volna a szíve a rezzenéstelen Óriásnagy Bükkfának is, nem hogy egy érzékeny lelkületű kilincsnek, akarom mondani, Rettenetes Réz Úrnak. De ő tűrt. Nem moccant, nem pisszent, mert be akart jutni az óvoda épületébe. Ott is az igazgatói irodába. Főhelyre. És sikerült neki, mert az óvodás odaadta apukájának, aki egyenesen az irodába vitte. Zsuzsa óvónéni átvette a becses darabot. Pedagógushoz nem illő módon Réz Úr gyengéit hangsúlyozva szólalt meg:

– Elfáradt szegény. Kilazult. Az ünnepség után hívok egy mestert, aki megjavítja.

Azzal letette az asztalra, s bokros teendői után nézett. Az óvoda egészséges gyerekzajától elkülönülve, a kilincs eleinte türelmesen feküdt. Maga sem tudta, mire vár, de egyelőre jól érezte magát. Aztán telt az idő, és nem történt semmi. Illetve, az irodába be-betért valaki az óvónénik közül, ám legjobb esetben is csak egy-egy ilyen megállapítás hangzott el:

– No, ez elromlott.

– Ennek is pontosan március tizenötödikén kellett megtörténni! Vagy:

– Egyetlen ünnep sem járhat le galiba nélkül.

Később az óvoda apraja-nagyja kivonult az utcára, a felvonulókat nézni. A hirtelen beállt csendben Rettenetes Réz Úr egyre rosszabbul érezte magát. Már nem értette, miért tette mindezt, s hajlandóságot mutatott, hogy belássa, nagy butaságot követett el. Néma gyötrődését hirtelen ismerős hang szakította félbe.

– Hát te mit keresel itt?

Madár volt, aki zavartalanul besétált a kitárt ablakon. A kilincs nézte Madarat, s szinte elsírta magát. Egyedül büszkesége tartotta vissza a könnyáradatot.

– Kint ünnep van, sokaság, napfény, te itt ücsörögsz bent! Mi jutott eszedbe, amikor onnan leszökkentél? Tiszta szerencse, hogy nyakad nem szegted.

Rettenetes Réz Úr rájött, Madár mindent látott, nem lehet semmit letagadni. Azon tűnődött, miként öntse szavakba gondolatait, hogy látogatója megértse tettének okát. Madár beszédes kedvében volt, nem engedte szóhoz jutni a szökevényt.

–Tudom, Csipikét keresed, ám okosabb lett volna kint maradni. A kapuról sokkal több esélyed van meglátni, ha erre tévedne, mint ide bezárva a négy fal közé. Igaz, időnként eljön ide, de akkor sem az irodában ücsörög! A gyerekek lelkét cirógatja, nevetteti őket, kedvességet osztogat. Most mennem kell – kapta fel a fejét a közeledő zajra Madár –, jönnek az óvodások!

Mert közben elszállt az idő, s az utcai ünnepség véget ért. Jött az aprónép. Mielőtt kiröppent, Madár még visszaszólt:

– Igyekezz visszajutni a kapura, neked ott a helyed! Megpróbálom előkeresni Csipikét, sőt, ha lehet, Öreg Barátunkat is.

Azzal távozott. Éppen akkor lépett be Zsuzsa óvónéni, aki már csak a némán heverő kilincset találta. Rögtön telefonálni kezdett. Sokadik hívás után sikerült mesteremberre lelni. Ő is csak néhány nap múlva ért rá eljönni. Rettenetes Réz Úr szíve elcsavarodott. Eddig egyéb sem lebegett szeme előtt, mint bejutni, most viszont már nagyon szeretett volna visszakerülni a kapu derekára. Végül, sok javítással, hegesztéssel, megfelelő átalakítással március végére visszaköltözött százesztendős helyére.

Közben Madár sem ült tétlenül, előkereste Csipikét, Tipetupát, Kukucsit, Nyulat, a méhecskéket. Sőt, Vadmalacot, az Ebadtát is elkéreztette Vadkan bácsitól, hogy a jámbor Rettenetes Réz Úrnak kedvében járjon. Dalolászva ereszkedtek le a Fellegvárról. Úgy döntöttek, az Erzsébet úton beszólnak Öreg Barátjuknak, hátha üzen ő is két szót a belvárosi lakónak. Nem akartak zavarni, egyedül Madár röppent be a házba. A többiek kint várakoztak. Azt találgatták, vajon milyen üzenetet fog Öreg Barátjuk rájuk bízni. Az idő telt, de Madár csak nem jött vissza. Végül mégis elébük szállt. Úgy tűnt a derék csapatnak, hogy amíg beszél, könny csillog szemében:

– Kedveseim – kezdte –, Öreg Barátunk nem tartózkodik itthon. El kellett mennie. Úgy tűnik tartós lesz távolmaradása.

– S akkor mit mondunk Rettenetes Réz Úrnak? –kérdezte Vadmalac, az Ebadta.

– Hová kellett mennie? – gyanakodott Csipike.

– Mikor jön vissza? – társult hozzá Tipetupa.

– Talán csak ránk akar ijeszteni – hunyorgott Nyúl.

A kérdések zuhogtak, egyre nagyobb lett a hangzavar. Madár szárnyait kiterítette, majd hirtelen összecsukta. Tust húzott.

– Ám üzenetet hagyott! – csempészett egy leheletnyi derűt hangjába. – Azt üzeni, menjünk Rettenetes Réz Úrhoz, s feltétlenül a gyerekekhez. Aztán játszunk velük és meséljünk. Ha ezt megtesszük, Ő is ott lesz.

– Hát, akkor indulás! – adta ki az utasítást Csipike.

Felszedelőzködtek, elindultak. A belváros felé haladtukban eldöntötték, pontosan arról fognak mesélni, ami a mai napon történt velük. Ez nagyon szép történetnek ígérkezett, hiszen a legszebb mesék mindig a nagy-nagy fájdalomból születnek.