Sírkert keskeny fedkövekkel
A 750 ezer lakosú Marrákes a Magas-Atlasz lábainál fekszik egy oázis-övezetben, kereskedelmi utak csomópontjánál. Marokkó leghíresebb városa, s leghosszabb ideig fővárosa. Elég távolra esik a partvidéktől, hogy ide ne túl könnyen érjenek el a hódítók. Délelőttünket a buszos városnézés tölti ki helyi kalauzzal, délután viszont mindenki saját programot csinálhat. Először a Bab Agnunál áll meg buszunk, megcsodálhatjuk a legkorábbi arab díszkapuk egyikét: a 12. század közepén épült, az első itteni erődítmény bejáratául szolgált. Bár gazdagon díszített, nem hivalkodó, mint 19. századi utódai. Közelében kis folyosón lehet bejutni a Szaadita-dinasztia sírkertjébe. Ezt úgy elrejtették egy mecset mellé, hogy csak az 1910-es évek végén egy repülőről fedezték fel. Ki kellett építeni bejáratát. Most kis, gondozott kertben pavilonszerű, a belső udvar felé nyitott sírkamrákban nyugszanak az uralkodók és családtagjaik. A belső tér arabeszkes díszítésű oszlopokkal tagolt. Meglep, hogy milyen keskenyek a fedkövek. Arab kalauznőnktől tudjuk meg, hogy hagyományosan csak vászonba csavarták, s oldalukra fektették a sírba a halottakat. Az araboknak tulajdonképpen nincsen papjuk, s így a temetésnél máig is csak a szűk család búcsúzik a hozzátartozótól. Nincs temetési szertartás. A sírkerttel szomszédos mecsetbe és a királyi palotába sem lehet belépni.

Élet a nagyvezír-palotában

A Koutoubia-mecset Marrákesben

Rövid buszozás után a királyi palota túlsó oldalán fekvő Bahía-palotához érünk. Ez a szultánok két 19. századi nagyvezírjének a lakhelye volt. A nagyvezír akkoriban a miniszterelnöki funkciót töltötte be, a szultán után a leghatalmasabb úrnak számított. A tágas épület három udvar köré rendeződik. Az elsőt körülvevő pompás helyiségek a nagyvezír lakosztályát alkották. Itt volt külön dolgozószobája és audiencia-terme is. A hálószobájában kis csobogó kút és külön hely a vak zenészek számára. Ezek ugyanis muzsikáltak, amíg a vezír valamelyik feleségével szeretkezett. A második udvar a feleségeké volt. Innen négy irányba nyílik egy-egy ajtó a feleségek lakosztályai számára. A négy feleség közül az első volt a főnök, tőle nem lehetett elválni. Az építtető vezír első feleségének a neve volt Bahía, vagyis szép, s ez lett az épület elnevezése. A másik három feleség kiválasztásában az első is segített. Ezeket, ha megunta, elküldhette az úr, de ellátásukról gondoskodnia kellett. A harmadik udvar az ágyasoké, szolganőké. Ezeknek körben kétágyas szobáik voltak, húsznál többen lehettek. Rendszerint még gyermeklányként ajándékba kapta őket a vezír. Ha valamelyik feleségét elcsapta, rendszerint innen választott új feleséget magának. A négy feleség felváltva teljesített szolgálatot ura hálójában. Csak néha-néha volt ideje a ház urának berendelni magához egy ágyast. Hadakozások, politikai küldetések idején sokszor hónapokig távol volt. Ilyenkor az eunuch-őrség tartott rendet a háremben. Egyetemet végzett, de azért bekötött fővel járó fiatal vezetőnőnk nem győz válaszolni a spanyolul beszélő román kalauzunk segítségével feltett kérdésekre. Kiderül, hogy ma is megengedett a négy feleség tartása, de csak a gazdagok élnek a lehetőséggel. Egyelőre nagy ellenállásba ütközik a király törekvése, hogy az egynejűséget bevezesse. A házasságot sem a pap köti, minthogy ilyen nincs, hanem szerződésben rögzítik. Újabban államilag is nyilvántartásba veszik e szerződéseket. A szaporulat nagyon nagy az országban. Máshol bukkan fel az adat, hogy évente fél millióval nő az ország amúgy is 30 milliós lakossága. A gyermekek „keresztelését” a körülmetélés jelenti. Hagyományosan fémmentes eszközzel végzik a családon belül, a lányokat is ilyenkor megfosztják csiklójuktól, hogy „tiszták maradjanak”. Ez utóbbi eljárás a városokban most kezd kimenni divatból.

Tilos belépni a mecsetbe
Még elvisznek a Kotubia-mecsethez, ez az 1100-as években épült, amikor az Almohád-dinasztia fénykorát élte, minaretjének stílusa hasonló a sevillai Giralda-toronyhoz és a félben maradt rabati Hasszán-toronyhoz. Az ívekkel és csempe-berakással díszített torony 77 m magas, oldalfalai 13×13 méteresek és 2,5 m vastagok. Benne menedékes körlépcső vezet, hogy az imára hívó müezzin szamárháton is fel tudjon jutni, ugyanis túl fárasztó lett volna naponta ötször felgyalogolni. Ma már hangszórón át szól a müezzin elnyújtott Allah-magasztalása. E vidéken a tornyok mind négyszögűek, tetejükön három gömb található, s egy akasztófaszerű szerkezet, amelynek vízszintes szára Mekka felé mutat, így jelezve, hogy merre kell fordulnia az imádkozónak. Épp péntek lévén, nagy a forgalom a mecsetben, körbejárjuk, de nem léphetünk műkincseket rejtő belsejébe. Ez a templom különben Marokkóban mintául szolgál, építészeti megoldásait minden régebbi mecset átvette. A templom előtt szép pálmafás park húzódik, mely perspektívát biztosít a templom lefényképezéséhez. A történelmi városrészben nem szabad a toronyt megközelítő magasságú épületeket emelni, hogy az mindenünnen látszódjék. Mi is hasznát vettük ennek a tájékozódási pontnak.

Szabadprogram „a holtak gyülekezőhelyén”

Csak a XX. század elején fedezték fel a Szaadita-dinasztia sírkertjét

Délután letesz a busz az egyik városkapu előtt. Aki vásárolni szeretne, az mehet a kalauzzal. A többiek szabadon kószálhatnak. Kis kerengés után eljutunk a Medina főterére, melynek neve a Dzsemaa-el Fna, vagyis „a holtak gyülekezőhelye”. Ugyanis itt történtek egykor a kivégzések, s utána a holtak fejét itt tették közszemlére lándzsára szúrva. Most a kivégzőhely táján egy ráccsal körülvett tábla hirdeti, hogy e tér a világörökség része. Az óriási téren körben üzletek vannak, sátorsorokban mindenféle áru, főleg élelmiszer kapható. De néhol zenészek, akrobaták, kardnyelők is fellépnek. Itt nyüzsög minden turista. S bár autóval nem szabad behajtani, a kis búgó robogók, a biciklik meg a szamarak biztosítják az állandó forgalmat. A tér keleti oldalát a szuk, vagyis a vásárváros határolja: méretében a második a fezi után. Itt is sikátorokon kerenghetünk. Egyikben csak rézáru, a másikban bőrtermékek, a harmadikban ékszerek kaphatók. Aztán van húsos utca is: itt mészárosok kampóra akasztva lógatják a levágott juhokat, de pultjukon is jókora húsdarabokat kínálnak. Szó sincs hűtőszekrényes tárolásról, higiéniáról. De annál több a kerengő légy, a pultok alatt macskák lesik a lehulló cafatokat. Már menekülnénk kifelé, de megint csak újabb sikátorba találunk. Végül sikerül egy térre kikászálódni, s onnan megpillantva a mecsettornyot visszasétálunk a központba. A térkép segítségével elindulunk egy pálmákkal övezett sugárúton szállodánk felé. Ilyenkor, naplemente táján, pénteken este kiözönlik a lakosság a főutakra sétálni. Nyáron máskor nem is lehet a hőség miatt. Áthaladunk az új városrész modern tömbjei között, ahogy közeledünk az állomáshoz, mind több a luxusszálloda. A főutcák itt az uralkodók neveit viselik, Mohamedek és Hasszánok váltják egymást, de csak a térképen, mert feliratos utcatábla csak véletlenül akad itt-ott, s jó, ha az arabon kívül francia felirat is van rajta. Az állomás biztos tájékozódási pont, s egy óra alatt a jól kivilágított utcákon visszatalálunk szállásunkra.