A lantos a sötét hellén városka utcáin lépeget. A por láthatatlanul száll fel léptei alatt, csak a holdfény világítja útját. A távolban, szűk kis utcákból a vékonyfalú házak pislákoló fényei mellől hol vidám, hol kétségbeesett hangok szűrődnek ki. A lantos pengetgeti szerszámát és némán mormog. Ismételgeti strófáit, néha fennhangon. Egy kutya is mellé társul, útján követi, szinte bambulva hallgatja, amint halk ajkai mögül előbuknak a szavak: „Férfiúról szólj nékem, Múzsa, ki sokfele bolygott s hosszan hányódott, földúlván szentfalu Tróját…” Néha meg-megáll, felnéz az égre és villámszóró Zeuszt kéri, jöjjön az ihlet, a szavakat rakja ma estére össze.

Mesélni megy, lakomára, hol ifjak és vének együtt hallgatják régmúlt idők regéit. Fejében gyorsan összeállnak ősei szavai, apjától, nagyapjától és megannyi görög nótafától tanult strófák hadakoznak fejében egy-egy előadás előtt. Gondolataiban megelevenedik a múlt. Olyan élő, olyan közeli, olyan tapintható lesz egy-egy jól kitalált, mesés szótól. Héra tehénszeme, hősök ádáz küzdelme, Ilion szent fala csak ragyog a lant dalában. A mai ifjúság ezt szereti. Hősöket akar, követni őket, rácsodálkozni nagy utazókra, akik nem is olyan rég vették nyakukba a tengerek habjait, akár Odüsszeusz… Igen! Lehetne ő a ma este hőse…

A távolban látja a legelőt, ahonnan halk alvás hangját suhogja „hószínű juhok serege”, a közelben aklok, kunyhók és zsúpfedeles karámok. Szeléné, a Hold csendesen integet a lantosnak – talán ma ő is bekerül énekébe. Mellette ott ragyog „minden csillag, mely az ég peremét koszorúzza, Orion meg a Fiastyúk, s a Hüászok mind”.

A lantos-barátként mellészegült kutyájával belép a kis görög házba. Mécsesek égnek és a füst kissé maró illata csak mitikusabbá teszi a hangulatot. A kisgyerekek már félálomban, de még nyitott szemmel, kíváncsiskodva meresztik tekintetüket a nagyszakállú költőre. Hallották, hogy nagyon jól mesél. Az ifjak távoli tájak kupáit markolva újfajta bort isznak. Új itt már sok minden, új kort élnek az emberek. Valahogy kíváncsibbak lettek mostanság. Hajóra szállnak, bátran eveznek zsivajos vizű tengereken, földet rázó Poszeidónra fittyet hányva. Most mind itt ülnek, és egy dalnokot hallgatnak.

A költő borúsan maga elé néz, tekintete egyszerre üveges lesz, szakálla szinte ég és fénylik a füstös, halovány fénynél. Ismét mormol, szavakat idéz, hívja a bűbájost, a táncban gazdag és himnuszokban bővelkedőket: a múzsákat szólítja némán.

Aztán hirtelen fölnéz, generációk szemébe pillant tüzesen és dalra fakadva szól: „Jaj, csak örökkön az isteneket vádolja az ember: / azt mondják, a csapás mind tőlünk jön, de bizony hogy / ostoba vétkeikért szenvednek a végzeten is túl...”

Istenek hangján kezdte a dalt. Idézi fellegtorlaszoló Zeuszt, mintha maga hallotta volna dübörgő hangját. Szavai néha elakadnak, hirtelen újat talál, ismét másat mond, de mégis, valahogy a dal, a tömjén, az éjszaka hangja varázslatossá teszi a kis ház estéjét. Fegyvert, s vitézt énekel, mint előtte és utána ezrek, ahogy apja, rokonai, ősei tették egész Hellász nevelésére. Harcosai a leleményes Odüsszeusz, a ledöfött Agamemnón, a harcos Akhileusz, a hős Patroklosz, a jóeszű Télemakhosz vagy az isteni agg Priamosz – egy emberként lejti táncát, mint mesés héphaisztoszi korongon a daliák és ifjú leányok. Régi idők sosemvolt hőseit idézi a költő és bennük jövőjét látja megelevenedni egy család, egy város, egy egész nép. A költő dala nóta korokon át, kapocs, ahol istenek és hősök szállnak a jelen ifjúságához hajókon, harcokban, lakomákon és könnyeken, mosolyban és „barnapiros borokban”.

Hüpnosz álomra csókolta a gyermekek szemét. A város alszik, a dalnok lantját félreteszi és egy éjszakára vendégeinél alszik. Álmában új történeteket szül, hívja múzsáit, ősei emlékezetét, jelene emberét avatja új és új hősökké, démonokká. Gondolataiban már a másnap története zeng, de ugyanazzal a céllal, „Mert hisz a lelkemben s a szívemben jól tudom úgyis, / eljön a nap, mikoron megszentelt Ílion elvész / és Priamosz meg népe a jógerelyes Priamosznak [...] / Mégis visszamegyek a harcba, mert ezt tanultam…”

Homérosz (talán Kr. e. VIII. század):

A görög és egyetemes irodalom egyik legmeghatározóbb alakja. Az ókorban korán kialakul kultusza, hatása nemcsak a görög–római, de a teljes európai irodalomra nézve felbecsülhetetlen. Személye a történelem homályába vész, jóformán semmilyen bizonyos adat nem ismert életéről. Már az ókorban is számtalan alkalommal próbálták személyét megfejteni, időben és térben elhelyezni. A filozófus Platón, az életét megíró és a hellenisztikus Homérosz-kutatást képviselő Pseudo-Hérodotosz, apoteózisát megjelenítő Archelaosz vagy a költő vakságában már kételkedő Velleius Paterculus mind csak bővítették a mitikus dalnok mítoszát.

A hivatalos irodalmi kánon neki tulajdonítja az Iliászt és az Odüsszeiát (magyarra fordította kiváló költőnk és klasszika-filológusunk, Devecseri Gábor), továbbá a Homéroszi Himnuszok néven ismert 27 nagyobb és 6 kisebb himnuszból álló gyűjteményt, valamint az epikus ciklus néhány alkotását, így a Thébaiszt, az Epigonoit, a Küpriát, a Nosztoit, az Amphiareo exelasziát, az Oikhaliasz halósziszt, a Margitészt és a Batrakhomüomakhiát.

Az immár több évszázados kutatást maga mögött tudó ún. Homérosz-kérdést külön szaktudományág, a Homérosz-kutatás próbálja megfejteni, több-kevesebb sikerrel.