Azóta is próbálom az előadás alapján megtalálni a csodareceptet – félő azonban, hogy a titkukat sosem fogom tudni meglesni. Mégis, valahogy így kezdődhetett: alapanyagként vették először a klasszikus shakespeare-i drámát, a két ellenséges család gyermekeinek jól ismert történetét, Rómeó és Júlia első szerelmének és tragikus halálának históriáját. A darab szövegén csupán minimálisat változtatni nem könnyű, ám Korsunovas (meg a dramaturg, Leonidas Donskis) e kihívásnak is megfelel: Shakespeare három és fél órában, úgy, hogy egy percig sem unalmas.

 Azután – s itt volt szükség az első isteni szikrára, vagy, jelen esetben, a rendező zsenialitására – kellett ehhez az alaptörténethez, fűszerként, egy új, izgalmas környezet. A litván előadásban ez két ellenséges, igazi olasz temperamentumú pizzázó, két rivális családi vállalkozás, sok alkalmazottal és árnyaltan ábrázolt, bonyolult viszonyokkal.

E környezet megjelenítéséhez már csak egy nem kevésbé zseniális díszlettervező hiányzott: Jurate Paulekaite, aki Korsunovasszal együtt álmodta meg a szimmetrikusan felosztott, túlzsúfolt teret a két fémutánzatú gyúrópaddal és a sokrekeszes alumínium polcokkal. Ezeken a narancs-színben fénylő polcokon csontváztól magas sarkú cipőig, könyvektől konyhai eszközökig, miniatűr kocsmapulttól horpadt szaxofonig minden megtalálható – és minden megtalálja rendeltetését. A csontváz a kriptajelenetben nyer jelentést, a magas sarkú lábbeli Júlia menyasszonyi cipője lesz, a könyvek a szalon részei, a merítőkanalak meg hol fegyverként, hol temetői virágként szolgálnak ebben a vízióban. A két konyha ellenséges, ám egymáshoz megszólalásig hasonlító világát a középen „közlekedő” hatalmas bádog-üst választja el, amelyben, mint egy boszorkánykonyhában együtt forog-keveredik liszt és víz, szerelem és gyilkosság, ártatlanság és gyűlölet, élet és halál, egyszóval mindaz, amire az előadás épül. Lisztre és vízre is, igen, a pizzatészta alapanyagai az előadást nyitó lendületes némajelenetben játszanak főszerepet. A vásári hangulatban a két család szakácsai versengenek: ki tud jobb tésztát gyúrni? A versengés lassan verekedéssé fajul, a tészta fegyverré válik, s mintegy varázsütésre arra eszmélünk, hogy a Romeo és Júlia nyitójelenetét látjuk: Verona félelmetes hercege megbünteti az örökösen torzsalkodókat. A liszt aztán újra meg újra visszatér, Júlia beavatásának eszköze lesz, majd képzelt rizs a vágyott esküvő után, halotti maszk Mercutio és Tybalt arcán, végül méreg, mely a két szerelmes halálát okozza.

Ahhoz, hogy ez a világ megelevenedjen, elengedhetetlen „hozzávaló” egy olyan összeszokott és tehetséges társulat, amilyen az Oskaras Korsunovas Színházé. Noha a Romeo és Júliát lassan 6 éve játsszák, a színészeken pillanatig sem érződik sem a rutin, sem a fásultság – egyenként és együttesen is kiválóan alakítanak. A szőke, gyerekképű Romeonak (Gytis Ivanauskas) méltó párja a dundi, kislányos, ám talpraesett Júlia (Rasa Samuolyte) – nem tragikus hősök ők, tizenéves gyerekek csupán, akik átélik az első szerelem bizonytalanságát és nagyszerűségét. A Mercutio–Tybalt kettős a maffiafilmek rosszfiúira emlékeztet, Mercutio (Dainius Kazlauskas) egyszerre mókamester és a férfiasság megtestesítője a selyemfiú Tybalttal szemben (Darius Gumauskas). Az előadás legemlékezetesebb figurája mégsem az egyik főszereplő, hanem a Dajka, aki ebben az értelmezésben a joviális Lőrinc barátba lesz szerelmes. Dúskeblű háziruhás alakja örökös humorforrás, Egle Mikulionyte alakítása mesterien egyensúlyoz karikatúra és szeretnivaló középkorú hölgy között.

Az előadás is folyton két ellentétes pólus között vált: egyszerre nevetünk a két szerelmes ügyetlenségén és borzadunk el azon, hogy mennyire kegyetlenül bánik velük mindenki. Egyszerre gyönyörködünk a minden részletéig kigondolt látványban (külön fejezetet érdemelne a világítás már-már iszonyúan pontos kidolgozottsága) és ráz meg bennünket a festői záró kép: Rómeó és Júlia holtan hever a hatalmas üstben, az meg egyre forog velük. Háttérben a két család, kibékülés helyett közömbösen szitálja a lisztet a holtak emlékére. Végül mindannyian fehér lisztmaszkos halottá válnak: mindkét fiatal egyke gyerek volt, a gyűlölet nem oldódik fel halálukkal, hanem kihal a családjaikkal együtt.

 A Korsunovas-féle receptből, bátran állítható, szemünk előtt lesz valamiféle felfoghatatlan varázslat, amelynek egyetlen hiányossága az, hogy nem nézhető rögtön újra meg újra, abban a reményben, hogy sokadszorra csak sikerül közelebb kerülni a titokhoz…