Az angol íróhoz s korát idéző drámáihoz való viszonyulás talán annál érdekesebb, minél inkább távolodunk hazájától, mivel az angol történelem hatásköréből kieső régiók Shakespeare-hez való viszonyulása más szempontból történik: nem királygyilkosokat, hanem gyilkosokat és motivációkat keresünk, nem hősök, hanem eszmék és identitások létjogát kérdőjelezzük meg. Mindezt a hatalomhoz való eltérő viszonyulással és a múltról alkotott más-más kép kialakulásával magyarázza Kiss Csaba és Bocsárdi László rendező, a gyulai V. Shakespeare-fesztivál szakmai konferenciájának két meghívottja. A konferencia témája idén Shakespeare és Kelet-Európa volt: ahol az angol író darabjainak kelet-európai előadásokban megjelenő értelmezései és drámáinak színpadi újraalkotásai játszották a főszerepet.

Ugyan a beszélgetés az elmúlt ötven év fontosabb romániai, lengyel-, orosz- és magyarországi Shakespeare előadásokra koncentrált, érdekes mellékág szövődött Maria Shevtsova brit színházkutató előadásában: miért is beszélhetünk egyáltalán egy eltérő, kelet-európai értelmezésről, miért születik meg minden ország (és rendező) maga kis Shakespeare-je, s miért kivétel ebben pontosan az író hazája, a brit szigetország?

Talán erre a kérdésre ad választ a Bocsárdi László előadásában főszerepet játszó személyesség. A sepsiszentgyörgyi színház igazgató-rendezője találkozásként említi rendezéseit, mind a hét alkalmat, amikor újabb és újabb színnel bővült egyéni Shakespeare-képe. Ezt a személyességet, a szubjektív megközelítést igazolta Andrej Zurowski lengyel színházkritikus kijelentése is, mely szerint a lengyel színjátszás magáénak tartja a Hamletet, a dán királyfi terheit egyenesen Lengyelország problémáiként kezeli. Véleménye szerint Shakespeare mindig arra „szólít fel” bennünket, hogy alkossuk újra műveit önmagunk hozzáadával. Ezen az úton halad Lev Dogyin, oroszországi rendező, akit Maria Shevtsova mutatott be, felidézve – némi képanyag segítségével – előadásait. A Szentpéterváron alkotó rendező egyenesen csehovi elemeket keres és lát bele az angol drámaíró remekeibe.

A résztvevők arra a következtetésre jutottak tehát, hogy a nemzeti identitás keresése miatt mások a kelet-európai rendezések, hogy a drámák problematikáját mindnyájan sajátunkká szeretnénk tenni. Ki-ki a maga világának hangulatára fordítja le és használja fel, annak tükreként az angol történelmet, abban ugyanis MI nem vagyunk benne.

Ezzel szemben viszont a kérdés az, hogy akkor ki értelmezi Shakespeare-t Shakespeare-ként? A választ gyorsan megtaláljuk: az angolok, akik legitim módon mondhatják magukénak a drámaíró hagyatékát. Viszont itt rejlik a Maria Shevtsova által felvetett probléma alapja, hiszen az említett eltérő kelet-európai értelmezés pontosan a szigetországi Shakespeare-megközelítéstől tér el. A brit színházkutató szerint a gond az, hogy az angolok úgy próbálják magukénak tartani a drámaírót, hogy elegendőnek tartják azt a fajta nyelvhasználatot, amelyen íródtak a művek – és amelyet szentségtörés megváltoztatni – valamint a korhű angol kép megmutatását. Ezáltal viszont eltávolodnak tőle, kivonják magukat az előadásokból és felszínes megoldások születnek. Az óangol nyelvet immár az irodalmárok is nehezen értik meg, a shakespeare-i történelmi viszonyok és hősök pedig jelenünkben más keretek között és más formában léteznek.

„Shakespeare a teremtés fele” – idézzük Petőfi Sándort – s megállapíthatjuk, hogy az angol drámaíró ugyanúgy válaszolt kortárs uralkodóinak, mint a szocialista magyar vezetőknek, tükröt mutat a lengyel nemzeti érzésnek és utat egy romániai magyar rendezőnek: mindenütt ott van: Shakespeare mindenkié.