Közhelynek számít, hogy a mindenkori gyerekközönség a nézők legkritikusabb rétege, hiszen nem feltétlenül a rendezési bravúrokat vagy a színészi játék tökéletességét figyeli, mégcsak nem is a jól kitalált látványt kémleli, hanem a történettel megy együtt és a szereplőknek drukkol harsányan...izgul, vagy éppen unatkozik, ha nem viszi magával a mese világa.

A Keresztes Attila rendezte előadás bemutatóján nem igazán volt lehetőségem tesztelni a gyerekek reakcióit, hiszen nagyrészt amolyan „felnőtt gyerek” közönség volt jelen az előadáson, így aztán csak pár kisgyerek arcával találkozhattam amint meglepődve, sokszor értetlenül figyelik a görkorcsolyázó színes szárnyú postásokat, az egereket, a vasalóembert, a digitális látványvilágot és a média-utalásokat.

A Csillala mester látványa elragadó, díszlete minimalista, tele izgalmas ötletekkel, színes megvalósításokkal. Kozma Mária meséjének viszont „se füle se farka”, a történet nagyon sokszor követhetetlen, a cselekményben nehéz még a felnőtt nézőnek is fogodzókat találni (a mese végére gondolok leginkább), mesebeli fordulatokat – amelyek előre lendítenék a történetet – pedig csak elvétve találunk benne. Keresztes Attila és a kolozsvári teátrum színészcsapata, beleértve Bodó A. Ottó dramaturgot, mindent „bevet” annak érdekében, hogy játszható, színpadon működőképes előadás születhessen.

Csillala, az öreg szabómester (Barkó György) magányosan, kissé unottan éldegél hintaszékében két „segítőjével”: Jujuval, a papagájjal (Galló Ernő) és Cilamérral, a fekete kandúrral (Szűcs Ervin), mígnem eldöntik, hogy olyan – a világ minden részéről érkező szövetekből, cérnából, gombokból – köpenyt készítenek, amely jóságossá teszi viselőjét és környezetét egyaránt. Kis baki csúszik a tervbe, hiszen az egyik postás nem kézbesíti a tűt, amellyel megvarrhatnák a csodálatos köpönyeget. Az eleddig kevés díszletelemmel dolgozó, fehér színpadtér egyszerre színes világgá változik. A tű fokát keresve aztán az előadás maga is virtuális kalandra hív, a látvány egyre sokszínübb, a színpadot benépesítik az egerek, madarak, a vasalóember mesés figurái (jelmeztervező: Bianca Imelda Jeremias). Virtuális kaland ez, hiszen Keresztes Attila nem színes díszletelemekből, hanem fényekkel, különböző színű és formájú fényhatásokkal hozza létre az erdőt vagy a vasalóemberek utáni kies tájat. Az ugyancsak színes, ötletes és apró részletekben gazdag jelmeztár fokozza a hozzá teremtett világot, hiszen ami nem kézzel fogható a díszletezésben, az nagyon is élő a jelmezek színtjén.

Az előadás „édes” hangulatáról, ízes nyelvi tréfáiról gondoskodik Demény Péter, aki dalszövegeket, verseket írt a produkcióhoz, Incze G. Katalin pedig ezek megzenésítésére vállalkozott. Ízes nyelvi tréfákról szólva csak pár „egérnevet” szeretnék kiemelni a megannyi nevetésre késztető szópoénból: Mikdzsegér (utalva Mick Jagger-re), Svarcenegér (Arnold Swarzenegger), Heidegér (Martin Heidegger, Heidi) stb. Maguk a figurák is hordoznak ilyen utalásokat médiaszemélyiségekre, Disney-rajzfilmek ismerős alakjaira (kövér veréb) vagy jelenségekre, mint példáúl a „Nintendo-korszak”. A kövér veréb figurájára visszatérve, talán a legjobb ötletek egyike volt, hogy a Buzási András által játszott, más tollaival ékeskedő szürke veréb az előadás szünetében „szórakoztatja” a közönséget az előtérben.

Buzási Andráson kívül a produkció többi szereplője is kimagaslóan teljesít: Köllő Csongor Egér-parancsnoka, Balla Szabolcs Varjú alakja, Albert Csilla békegalambja, Varga Csilla lúdja vagy Farkas Loránd és Vindis Andrea Flamingói, valamint Pethő Anikó rapper egere és Fogarasi Alpár keselyűje, illetve Bodolai Balázs vasalóembere a három főszereplővel – Barkó György, Szűcs Ervin és Galló Ernő – együtt sziporkázóak, humorosak és nagyon játékosak. Barkó György tétova szabómestere pedig egyszerűen szeretnivaló. Remélhetőleg a kolozsvári gyerekközönség, a sokszor naív történet, a töredezett cselekményvezetés, a következetlenségek ellenére is szeretni fogja ezen figurákat, és elvarázsolja őket a modern mesevilág.