Kicsit átgondoltam, mi mindenhez is kellett hozzászoknunk az utóbbi időszakban. A lassú légzéshez biztosan, hiszen az valamennyire segít abban, hogy a szemüveges ember kontra maszk párharcában ne mindig a humán egyed maradjon alul. Ebből következőleg megszoktuk azt is, hogy a maszkot vagy mindenhol hordjuk, vagy az utcán, vagy utcán nem, de bent igen, és simán kibírunk benne egy három és fél órás koncertet is, ha muszáj, tehát megedződtünk már minden variánsra. De arra is, hogy a védetteket és a védendőket egyetlen kordon választja el egymástól egy szabadtéri rendezvényen: logikát nem keresünk. Küzdöttünk az oltás mellékhatásaival, és pislogtunk, amikor emberek inkább lemondtak a munkahelyükről az elveik miatt: ítélkezni nem akarunk. Nagy dózisban szedjük a vitaminokat, de óvakodunk a gyógyszerektől, pláne, ha azokat az állatgyógyászatból emelik át hirtelen csodabogyóvá (az állatoknak azonban továbbra is beadjuk, ha kell). Legnehezebben talán ahhoz szoktunk hozzá, hogy hirtelen rengeteg lett körülöttünk a reneszánsz ember, akiknek a véleménye engem gyakran elvezet ahhoz a szóhoz, amivel kezdtem a cikket. Hogy elfáradtunk a küzdelemben akkor is, ha tudjuk, még mindig többen vagyunk azok, akik így vagy úgy, de megúsztuk a legnehezebbjét, és ezzel együtt sem csekély azoknak a száma, akiknek az életébe visszafordíthatatlan folyamatokat, súlyos veszteségeket hozott a vírus. Ezért érzem azt, hogy talán kollektív módon sosem volt még olyan ellentmondásos karácsonyunk, mint ez az idei, amikor örülnénk is, nem is, bizakodnánk is, nem is, sírnánk is, nem is, ünnepelnénk is, nem is. Ettől persze még ünneplünk, ahogy tudunk, a távolabbi családtagok nélkül, hiszen az országok közötti átjárhatóságot már követni sem tudjuk, az oltott-oltatlan vitába pedig istenőrizz belemenni.
Rendületlenül keresem a kapaszkodókat ebben az időszakban, cseppet persze szégyellve magam, hogy úgy tűnik, túlélésre játszom, de tény, próbálok erők meríteni apró örömökből. Például abból, hogy hetek óta aktív részese vagyok egy adománygyűjtési akciónak, így szerencsére láthatom, tapasztalhatom, hogy minden előzetes félelmem ellenére sem veszett még ki teljesen az emberekből a jóakarat, és ha az utolsókból is, de segítenek annak, aki náluk is nehezebben él, legyen szó állatról vagy emberről. Meg abból, hogy mire ezek a sorok megjelennek, talán már a konyhámban fogom érezni a sülő bejgli illatát, ami nálam azért jelentős morálemelő tényező, még ha a kivitelezése elég macerás is. És persze, nekem azért mindig vannak titkos csodafegyvereim. Négy lábon járnak és dorombolnak, és a legsötétebb perceket is meg tudják könnyíteni a puszta jelenlétükkel. Titokban igenis abban bízom, hogy a következő év meghozza, amire régen várok: hogy elkezd végre valóban tisztulni a kép, oszlani a köd, és olyan egység következik be, amelyben az állatok is elfoglalhatják a méltó helyüket. Ha valaki valahol jegyzi a karácsonyi kívánságokat, akkor részemről ezt kérném szépen jegyzőkönyvbe venni, a kedves olvasóknak pedig természetesen azt kívánom, hogy találják meg a maguk kis kapaszkodóit ebben a nagy bizonytalanságban. És nem feledkezem meg arról sem, hogy a karácsony attól karácsony, hogy valaki megszületett: épp az ő nevében próbáljunk meg a jövőben kicsit mindannyian jobb emberek lenni.
