„Túl hosszú ez a vers...”
Sok alak-figura egy romániai magyar (hangulatában, valóságában romániai magyar) versben, Király László szép sírfeliratában.
Valamikor azt hittem, az olvasó „általános”, csak olyasmire vágyik, ami mindenkire jellemző, amit mindenki érez. Szerelem, boldogság, öregedés, halál –nagyjából ennyi. Ez gyakran igaz, miközben mégiscsak mindenki valahol, valakikkel él.
Az írók és a színészek valaha figurák voltak: feledhetetlen különcök. Ma is azok, de akkor, a hetvenes-nyolcvanas években mintha mindenki rájuk figyelt volna, figyelt volna rájuk. Pásztor Giovanni, Vadász Zoltán, Liba, Palocsay Zsiga, Péterffy Gyuszi. És ők csak a kolozsváriak.
Érzékeny, ártatlan, figyelmes
Árkossy Zsolt, Balázs Róbert, Bucur Endre, Cseke Peter, Dénes Lehel, Gergely István, Hampel Zoltán, Jakab Zoltán, Jobbágy Balázs, Koszorús Levente, Kondász Annamária, Mócsi Ágnes, Sinkó Tamás, Soós Csaba, Szabó Botond, Szabó István, Székely Éva, Tárkányi János, Vitos Attila, Zugschwert Csaba. „Húsz romániai magyar kisgyerek” – mondja a nagyszerű kötet, a Még a belvárosi iskolából sem akart senki költő lenni kolofonja. Kenéz Ferenc elbeszélgetett velük, és a beszélgetésekből verset írt. Azt hiszem, gyakrabban kellene művelnünk ezt a műfajt. „Furcsa. Az embereket mind / csak a technika érdekli. / Még a belvárosi iskolából sem / akart senki költő lenni. / A végén az emberek olyan / kövérek lesznek. El szoktam / képzelni magamnak. / A növények meg elsatnyulnak. / A sok gáz, meg füst miatt. / S el fognak tűnni. / S ha a növényzet eltűnik, / – a költők mit csinálhatnának? / Eltűnnek ők is.” – mondja „Cseke Peter IV. G osztályos tanuló, 16-os számú általános iskola, Kolozsvár”. Mert Kolozsvár van itt Erdéllyé nagyítva, ahogy a gyerekek mondatai verssé tömörítve. Kenéz Ferenc, akiről sok ignoranciájára nagyképű ember nem hallott, csodálatos érzékkel bontja ki az ártatlanságból az érzékenységet és a figyelmet.
