Kalazantinum – piarista egyetem a kolozsvári Farkas utcában

Kalazantinum – piarista egyetem a kolozsvári Farkas utcában
Ebben az esztendőben több alkalommal is megemlékeztünk a kolozsvári akadémiai oktatásról. Legutóbb csütörtökön cikkezett a Szabadságban jeles várostörténészünk, Gaal György a tudományegyetem 150 éve történt megnyitásáról. Úgy gondolom, méltatlanul elfelejtődött, s egyre kevesebben tudják azt, hogy ebben a patinás belvárosi Farkas (ma Mihail Kogălniceanu) utcában még működött egy rangos egyetemi fokú intézet. Hiszen 128 éve annak, hogy 1894-ben megnyílt a kolozsvári Kalazantinum – Academia Calazantiana –, a Kegyes Tanítórend Hittudományi és Tanárképző Intézete, amelyben a piaristák négy éven át párhuzamosan végezhették teológiai és egyetemi tanulmányaikat – utóbbit a Ferenc Józsefről elnevezett egyetem bölcsészettudományi karán, így mind szerzetes papi, mind nevelőtanári képzésben részesültek.

A 19. század során az állami tanügyi hatóságok egyre inkább elvárták, hogy a katolikus iskolák szerzetes tanárai is rendelkezzenek államilag elismert diplomával, ne csak a rend saját intézeteiben tanuljanak. A kérdés megoldására hozta létre a piarista rend a két Kalazantinumot. A kolozsvári 1894 őszén nyílt meg a Farkas utca 4. szám alatti épületben – napjainkban a tudományegyetem Színház és Film Kara működik itt –, a budapesti pedig egy évvel később, 1895 őszén létesült a budapesti Váci utcai piarista rendházban.

Az egyetemalapítással összefügg a Kalazanci Szent Józsefről nevezett Lévay Imre neve, akit 1891 nyarán a magyar piaristák tartományfőnökükké választottak. Bár első ránézésre a provincia virágzott, belsőleg súlyos válságot élt át. „A zűrzavar e korában, mely a hitnek hidegségét és közönyét, az erkölcsnek lejtőre jutását (…) eredményezte” – mondta Lévay rendtársainak az 1894. évi káptalanon –, „kell (…) a szerzetet külsőleg, belsőleg oly józan reformokra előkészíteni, amelyeknek segítségével, bármint végződjenek is a társadalmi válságok, a tanítás és keresztény nevelés magasztos elvei (…) megvalósulhassanak.”

Lévay Imre (a fotón) Makón született 1842-ben, ahol édesapja szűcsmesterként kereste kenyerét. Miután apja 1850-ben elhunyt, édesanyjának a legkisebb gyermek iskoláztatása nagy gondot okozott. Végül a jó képességű és szelíd természetű fiút plébánosa beajánlotta kredenciárius (szolgáló) diáknak a temesvári püspöki szemináriumba, amelynek növendékei a piaristáknál tanultak. Onnan jelentkezett 1861-ben a Kegyes Tanítórendbe. Akkor választotta apja neve (Kozák) helyett édesanyja családi nevét (Lévay). A noviciátus után a gimnáziumot Kecskeméten folytatta, majd tanulmányait Szegeden és Kolozsváron fejezte be. Az érettségi után, 1865-ben Vácon kezdett tanítani.

 

Tehetségével elöljárói is tisztában voltak, ezért már 1867-től a rendtartomány legkiválóbb iskolájában, Pesten tanított. Pedig eleinte diplomája sem volt, csupán 1871-ben tett az egyetemi képesítő bizottság előtt tanári vizsgát magyar, német, latin és görög nyelvből és irodalomból. „Már külső megjelenésében volt valami imponálóan megnyerő, arca és egész alakja mintegy visszatükrözte azt a belső harmóniát, amelyre ő egész életén át törekedett” – emlékezett vissza egyik tanítványa, Illés József.

Az önfegyelmet és önművelést egész életében tudatosan művelte. Elveiről előadás-sorozatot is tartott a piarista rend tagjaiból alakult Horányi-körben, és beszédeit 1872-ben nyomtatásban is közrebocsátotta Kalobiotica vagy a szépélettan vázlata címmel. Az volt a célja, „hogy ama szélsőségek közt, melyek a mai társadalmat és embert gyötrik, s melyek egyfelől az ember túlbecsülésére, másfelől pedig lealázására vezetnek, mint lehetne az egyensúlyt helyreállítani”. Foglalkozott filozófiai, erkölcsi, pedagógiai, szociális kérdésekkel, és kitért olyan új eszmékre is, mint az egészségügyi tudatosság és a sajtószabadság.

Lévay Imre provinciális 1894. szeptember 8-án végezte az intézmény és kápolnájának felszentelését. Körlevelének felolvasásával az egyetem két nap múlva nyílt meg hivatalosan. A tanári kar alakuló gyűlésére viszont szeptember 23-án került sor, a teológiai előadások pedig csak szeptember 27-én kezdődtek.

A Kalazantinum átfogó bemutatására az 1895. október 23-án megrendezett szüreti estély adott alkalmat, amelyen Kolozsvár legjelentősebb személyiségei, a város vezetői, egyházi méltóságok és világi előkelőségek, egyetemi tanárok, más befolyásos emberek, notabilitások vettek részt. 1907. március 5-én gróf Apponyi Albert vallás- és közoktatásügyi miniszter is meglátogatta a Farkas utca oktatási intézményeit, köztük a Kalazantinumot is.

Lévay 1895. május 20-án hunyt el Budapesten. Ebből az alkalomból Kolozsváron május 24-én gyászistentiszteletet celebráltak mind a Kalazantinum kápolnájában, mind az egyetemi templomban.

Nagy eseménynek számított Kolozsváron 1895-ben Ferenc József osztrák császár és magyar király látogatása, aki a bánffyhunyadi hadgyakorla­tok alkalmával utazott Erdélybe. Magától értetődően a királyváró várost fellobogózták, a Kalazantinum is kitűzte zászlaját. Szeptember 22-én reggel fél nyolckor szentmisén vett részt a Szent Mihály-templomban, tíz órától pedig a Bánffy-palotában fogadta a tisztelgő küldöttségeket. Délután megtekintette az újabban létesített intézményeket: a Kalazantinum piarista papnevelő és tanárképző intézetet, a király nevét viselő tudományegyetemet, valamint a protestáns teológiát. Ezután visszautazott Bánffyhunyadra.

Látogatását névbeírásával is megörökítette emlékkönyv hiányában a Kalazantinum történetének könyvében. Az erre való felkérés elébe vágott azzal: beírjam a nevemet? Majd a ház történetének hetedik lapjára egyszerű könyvtári asztalon, közönséges széken ülve, szerény tollal írta be nevét: Ferenc József. Az igazgató megköszönte a magas látogatás maradandó emlékét, amit – akárcsak ezt megelőzően a kérést, most a köszönetet is – félbeszakított, mondván: szívesen.

Az intézet hírnevét és megbecsülését öregbítették az önképzőkör, az Academia Calasanctiana díszülései. Mindezek közül legkiemelkedőbb volt az 1897. március 25-én, a piarista rend háromszáz éves jubileuma alkalmából megrendezett ünnepség. Itt hangzott el a rend működésével kapcsolatos nagyon fontos megállapítás: „A kegyes tanítórendnek hazánkban 24 helyen van rendháza iskolákkal közel, 400 kegyesrendi áldozár paptanárral, akik évenként mintegy 9000 ifjú nevelésének és tanításának nehéz feladatával foglalkoznak a legnemesebb ambícióval és a leghazafiasabb szellemben.” Azon év szeptember 13-án gróf Mailáth Gusztáv Károly megyés püspök is látogatást tett mind a főgimnáziumban, mind a Kalazantinumban.

Egykor és ma...

Ugyanilyen hitmegerősítő hatást váltott ki a kolozsvári piarista templom kétszáz éves kegyké­pének 1899. október 23. és 26. között megrendezett ünnepsége. Az országos jelentőségűvé vált megemlékezés szentmiséin a történeti Magyarország olyan jelentős főpapjai tartották az egyházi szertartásokat, mint Steiner Fülöp székesfehérvári, Meszlényi Gyula szatmári és Bubics Zsigmond kassai megyés püspök, Schlauch Lőrinc nagyváradi bíboros-püspök, valamint Wolafka Nándor címzetes püspök, debreceni prépost-plébános. Ebből az alkalomból jelent meg Varjas Endre kolozsvári piarista pap tanár A kolozsvári Könnyező Szűz kegyelemképének története című kiadványa is.

Az intézet növendékei mindent megtettek szerzetesrendjük és egyetemük hírneve emeléséért. Így többek között 1895 decemberétől 1915 júniusáig hitéleti, tudományos és szépirodalmi havi folyóiratot adtak ki Kalazantinum címen. Az első lapszámokat még kéziratos, házilag sokszorosított formában, aztán 1898 márciusától nyomtatott formában terjesztették. Eleinte Gombos Ferenc, majd 1904-től Lepage Lajos nyomdája vállalta a folyóirat sokszorosító munkálatainak elvégzését. A szerkesztést előbb a hallgatókra bízták, 1905-től a prefektusok vették át ezt a feladatot – olvashatjuk A kolozsvári Kalazantinum története 1894–1916 című kötet Sas Péter budapesti művelődéstörténész által jegyzett bevezetőjében.

Az első világháború kitörése, a központi hatalmak kezdeti győzelmei időszakának eufóriája az intézeti növendékekre is nagy hatással volt. Jelentős részük kérvényt nyújtott be, amelyben ideiglenes elbocsátásukat kérték a rendből, hogy a haza védelmére tényleges hadiszolgálatot teljesíthessenek.

Kolozsvár után Budapesten is megalapították a Kalazantinum Hittudományi és Tanárképző Intézetet. A rendi elöljárók szerint azonban ezek párhuzamos működése nem segítette az egységes szerzetesi szellem kialakulását. Ezért 1916-ban, miután Budapesten elkészült a piarista rendház új épülete, elhatározták a kolozsvári hittudományi és tanárképző intézmény egyesítését a székesfővárosival. 1916. június 11-én a Te Deummal befejeződtek a kolozsvári Kalazantinum utolsó teológiai vizsgái.

A nagy történelmi változás, Erdély Romániához csatolása után, a piarista rendnek 1922-ben újra meg kellett nyitnia kolozsvári teológiai intézetét. A Kalazantinum régi helyén nem működhetett, a teológusoknak a rendházban, az egykori nemesi konviktus épületszárnyában szorítottak helyet. Tanári szakképzettségüket a helybeli, immár Ferdinánd román királyról elnevezett egyetemen szerezhették meg. A rend hittudományi és tanárképző intézete 1940-ig, a második bécsi döntésig működhetett. Ezt követően a romániai piaristák (a temesváriak kivételével) egyesültek a magyarországi provinciával, így 1940 őszén a kolozsvári Kalazantinum minden növendéke ismét Budapestre költözött. A második világháború után, az 1945. évi újabb nagy történelmi változást, a kommunista korszak beköszöntét követően a Kalazantinum már nem szerveződhetett újjá, és a rendnek is már csak néhány évnyi működésre nyílt lehetősége. Az 1948–1949-es év a vallásfelekezetek szempontjából is a „nagy fordulat” éve volt Romániában. A nyitányt 1948. július 17-e jelentette, amikor Románia egyoldalúan felmondta a Vatikánnal kötött államközi egyezményt, a Konkordátumot. Ezt követően a történelmi egyházakat kiforgatták javaikból, majd pedig mind szűkebb keretek közé szorították, ellehetetlenítették működésüket.

Az egyházakat és ezen belül a szerzetesrendeket sújtó rendeletek és törvények nem kerülték el a Kegyes Tanítórendet sem. Az augusztus 3-án kibocsátott 175. számú rendelet, a „kultusztörvény” állami tulajdonba juttatott minden egyházi ingó és ingatlan vagyont, amely iskolák és más intézmények fenntartását szolgálta. A piarista iskolákat – a többi felekezeti és magániskolákkal együtt – 1948. augusztus 3-án államosították, majd a következő esztendőben magát a szerzetesrendet is megszüntették. 1949-ben, a 810. számú rendelettel feloszlattak minden olyan szerzetesrendet, amely tanítással, egészségügyi és társadalmi szolgálattal foglalkozott.

A kolozsvári Kalazantinum 1916-ban ugyan megszűnt, de 1922 és 1939 között újból működött hasonló néven az 1925-ben létrehozott romániai piarista rendtartomány fenntartásában, de szerényebb körülmények között a Farkas és az Egyetem utca sarkán lévő piarista rendházban.

Kolozsvár kultúrtörténetének mindez fontos emlékét képezi, méltó a köztudat figyelmére.