Ilyen vagy olyan formában, de a választásokat követően (a hagyományos pártok katasztrofális kudarcai nyomán) mindenütt a szélsőjobb és a szélsőbal koalíciói jelenthetik az egyetlen kiutat. Görögországban a szélsőségesen baloldali Syriza és szélsőjobb koalíciója uralkodik. Portugáliában egy (szocialistákból, kommunistákból, trockistákból álló) kormány vezeti az országot. Spanyolországban is Franco utódai és a baloldal egyfajta szövetsége tartja fenn a káoszt. S e pillanatban Olaszországban sem látszik más megoldás, mint a szélsőségesen jobboldali (Berlusconi és az egykor északi Liga elnevezésű szélsőjobból összeállt) győztes pártszövetség, illetve a médiából kiszorult politikai bohóc, Beppe Grillo legtöbb szavazatot elért 5 Csillag Pártja alkosson valamiféle koalíciót. (Az öt csillag a szállodai rendszer minősítő szimbólumainak osztályzati rendjéből ered. Grillo számára Olaszországnak egy ötcsillagos szállodává kell válnia, sőt, lényegében máris az.) A koalícióhoz egyelőre, bár a migráció felszámolásában, a migránsok kiutasításában és az Európa-ellenességben teljes az egyértés, egyelőre senkinek nem fűlik a foga. A Ligává (összolasz párttá) átkeresztelkedett Északi Liga elnöke, a radikálisan jobboldali Matteo Salvini ugyanúgy igényt tartana a miniszterelnöki székre, mint az önmagát a Kurz-Macron vonal olasz folytatójának tekintő harmincegy esztendős radikálisan baloldali Luigi Di Maio, az 5 Csillag Párt kormányfőjelöltje. (A populizmus terminust kerülöm, mert az csupán a demokrácia-deficit ellenfelekre való körmönfont áthárításának ideológiai eszköze. A neoliberális szómágia egyik leggyakrabban használt hívószava.)
A német sajtó megdöbbenése maga is megdöbbentő. Ez a folyamat ugyanis éppenséggel annak a neoliberális gazdaságpolitikának a „logikus” következménye, melyet a német kormányzatok, jelesül Angela Merkel gazdaságpolitikája kényszerített rá a szóbanforgó déli államokra.
Heiner Flassbeck, a német pénzügyminisztérium egykori államtitkára, majd 2003 óta az ENSZ Világkereskedelmi- és Fejlesztési konferenciájának fő-közgazdásza a 2008-as válságot követő esztendőkben, azaz jó másfél évtizede megjelent „A válság tíz mítosza” című könyvében félreérthetetlenül megjósolta, hogy a Németország által folytatott, alapvetően az európai piacok monopolizálására irányuló gazdaságpolitika, melyet Angela Merkel és hajthatatlan pénzügyminisztere, Wolfgang Schäuble vitt tökélyre, távlatilag katasztrofálisnak fog bizonyulni. Kezdetben a déli államok, később Németország, implicite az eurozóna vonatkozásában is. (Az alapgondolatokat már négy évvel azelőtt „50 egyszerű tény, melyet a gazdaságról tudnunk kellene” című könyvében megelőlegezte. Lett volna tehát idő gondolkodni. Nem volt. Németország és kancellárasszonya ugyanis önnön emberi jogokhoz való hűségének felemelő élményével és az erre alapozott nagyszerűség mámorával volt elfoglalva.)
Flassbeck érvelése a következő: Németország nem annyira árui kifogástalan minőségének, a made in Germany védjegynek „köszönheti” Európai partnereivel szembeni versenyelőnyét, hanem mindenekelőtt a munkaerőköltségek leszorításának, az alacsony nyugdíjaknak és a helyhatóságoknak szánt költségvetés erős megkurtításának. Az egyébként valóban jó minőségű német árukat elsősorban azok olcsósága és nem utolsó sorban amerikai típusú giccseket szolgai módon utánzó – nagyrészt tökéletesen haszontalan – termékekkel való elárasztása teszi keresettekké. A németek a Kaufland, a Lidl és társai révén könnyűszerrel kiszorítják a gazdasági versenyből a hazai vállalkozásokat. A belföldi vállalatok csődje előbb-utóbb a fizetőképes kereslet drasztikus visszaesését, s ezzel a német áruk iránti kereslet csökkenését vonhatta volna maga után. Ennek a folyamatnak a német gazdaságpolitika azzal vette elejét, hogy a német vállalatok által felhalmozott horribilis haszonból a német és a nemzetközi bankrendszer „segítségével” vaskosan meghitelezte a fizetőképes keresletet. (Ebben a vonatkozásban hazánk is egyfajta dél-európai állammá látszik vedleni.) A hiteleket azonban a német gazdaság adósságtörlesztés néven kamatos kamatostól vissza is szívja. A szóban forgó államok pénzügyi „egyensúlya” csak további hitelekkel és mind erősebb megszorításokkal garantálható. A megszorítások azonban nem csupán az adott országok gazdaságának talpra állítását teszik lehetetlenné, de a lakosság jövedelmeit, s ezzel a fizetőképes keresletet (implicite az állam bevételeit is) tovább csökkentetik. Amit csak újabb kölcsönökkel (lásd adósságspirál!) lehet mérsékelni.
Flassbeck jóslata tehát maradéktalanul beteljesedni látszik.
A jeles közgazdász érvei a békés dominancia gyönyörétől elkábított német választóközönséget ma sem látszanak felrázni. A német kancellár továbbra is Európa „győzedelmes” évekbeli gazdasági térdre kényszerítésének antihitlerista hősnője, Angela Merkel marad. És megy tovább.
S német sajtó közben az olaszok anarchiával folytatott nyugtalanító flörtjéről értekezik. A választások eredményét épp a távolmaradásukkal eldöntő olasz fiatalok lelkét és politikai opcióit próbálja megfejteni. S az olasz tőzsdék árfolyamainak zuhanásával riogat.
Arról egy szó sem esik, hogy azt a politikuskasztot, melynek exponensei jobból és balról Itáliát a stagnálásba hajszolták (lásd Renzi és társai) végül is a német gazdasági körök és azok európai uniós kiszolgálói kényszerítették rá – a neoliberális gazdaságpolitika jegyében – a déli államokra. Hogy az az undor, mely a berlusconikat, grillókat, salviniket juttatja hatalomra, szinte már szerves következmény. Ezeken a jelenségeken éppen a – nem kevésbé nevetséges és visszataszító Adolf Hitlert hatalomra juttató, sőt egy gyalázatos évtizeden át istenítő – németeknek lenne a legkevesebb megütközni valójuk.
A baloldali tábor gyakorlatilag Európa-szerte csődöt mondott. A jobboldal gyakorlatilag már évtizedek óta nem is létezik. A mainstream sajtó minden, a szó pozitív értelmében vett jobboldali-konzervatív megnyilatkozást szélsőjobboldalinak bélyegez. Teszi ezt Magyarországgal is, miközben egy gátlástalanul nacionalista szörnyállam, Ukrajna a demokrácia „mintaképévé” fajul. A szociáldemokrácia pedig a nagytőke (implicite a neoliberális ideológia) gátlástalan kiszolgálásának szofisztikált folyamatában veszítette el egykori arculatát.
A neoliberalizmus Európa- és Amerika-szerte megbukott. A hatalmi elitek szintjén azonban, főként a brüsszeli bürokraták körében változatlanul tovább él. Az „eredmény” nem is lehet más, mint a szélsőségek megerősödése és összeborulása.
Igazán nem lenne, amin megdöbbenni! Ha csak azon nem, hogy az önmagát elitnek aposztrofáló német és európai politikus gárda a napnál világosabb tényekkel sem képes szembenézni. Mintha valaki elvette volna az eszüket.
A mai nyugati politikus olyan, mint az az ember, aki tökrészegre itta magát. Egyszerűen nem lát ki a szemén. Kieszelői nagyon erősre főzhették azokat az ideológiákat, melyekből ennyire lehetetlen kijózanodni.
