Enyhe fuvallat érkezett, a bárányfelhő-foszlány pedig, mintha lágy zongorafutam irányítaná ide-oda, folyton változtatta alakját. Az áramlat hatására egyszer csak mintha egy kis szívecske formálódott volna, aztán gyorsan állatformát öltött, talán csikó lett belőle, legalábbis én úgy láttam, majd beleolvadt a körülötte örvénylő nagy felhőpamacsba.
Hirtelen a te kezed jutott eszembe, találkozásaink-beszélgetéseink alatt az ujjaid mintha folyton egy láthatatlan zongora billentyűjén játszottak volna, mindig meg akartam kérdezni, „most épp melyik darabot játszod, Attila?” Talán most is a te zongorajátékod kergette ide-oda azt a kis felhőfoszlányt, s bár temetésen voltunk, ráadásul a te temetéseden, a ritmusából ítélve mégsem requiem volt ez, inkább afféle sonata appassionata.
Szóval, csak azt akarom mondani, hogy illett hozzád ez az égi jelenség, ez a néhány percnyi szertelen kis felhőjáték a Házsongárdi temető szabadtéri ravatalozója fölött, olyan volt, mint egy rövid, szenvedélyes zongoradarab, amely a te folyton mozgásban lévő ujjaid alatt szólalt meg. De lehet, hogy a te lelked volt, és azt üzente: minden rendben van, minden így van jól. Ama nemes harcodat megharcoltad, futásodat elvégezted, a hitedet megtartottad...A lelked pedig felült egy bárányfelhő-foszlányra, majd beleolvadt a nagy zenei egészbe, ahol „végezetre eltétetett néked az igazság koronája".
Jó utat, Demény Attila!
(Fotó: Rohonyi D. Iván)
