A fiú

De az idő ellene dolgozott, teltek-múltak az évek, a tivornyázó barátok sora megsokasodott, a fiú már nem volt a régi, konokul visszautasította az anya tanácsait, munkahelyéről is kimaradozott, és egyre többet ivott, cigarettázott… Kint üvöltött a szél, a tél utolsó erejét fitogtatta. Dörömbölve csapódott be az ajtó, az egész szoba beleremegett, hangos szóváltás követte. Az anya hányszor eltökélte, hogy segítségért fordul, talán a pap meggyőzné, beszélne a fiúval, hogy mennyire ártalmas, tönkreteszi magát, talán meg is fenyegethetné, talán rá hallgatna. Bevásárolni indult a havas úton, kavarogtak agyában a gondolatok. Már hazafelé csúszkált, fázósan húzta összébb magán a kabátot, megfakult, gyér haja kikandikált a fejkendő alól. Gondolatai messze jártak. Bent ropogott a tűz, amikor belépett, mégis hidegnek érezte a konyhát. A fiú ittas tekintete fogadta, pohár csörrent, rum és füst szaga áradt szét a konyhában. S így telt az idő.

Megérkezett a rügyet fakasztó tavasz, de ő nem tudott örülni. Megroskadva járt-kelt egy otthontalan otthonban, amikor egy vita után a fiú összeszedte motyóját, elvette anyja kicsiny tartalék pénzét, és elment. Egy távolabbi tanyán telepedett le a határ mellett, többre nem futotta a pénzből. A fiú távozása még inkább megviselte az anyát, néha meglátogatta, amennyire erejéből telt. De lassan már alig tudta elhagyni a lakást. Kint állt magányosan az udvaron, nézte a rogyadozó nyeregtetős házat, mindenütt nagy űr tátongott, de a legnagyobb űr ott volt a szívében. Ezután egyre fáradékonyabb lett, szíve ki-ki hagyott egy dobbanást, lelke mintha vágyódott volna a magas mindenségbe, egy békésebb, nyugodtabb világba. Szomszédok, barátok felkarolták, támogatták beteg napjaiban, majd egyszer csak ott találtak rá, az ágy szélén, az asztalra borulva, amint utolsó levelét írta a fiának, tolla még a kezében maradt, mint végső kapocs, amely a gyermekéhez köti. Az orvos szerint a szíve végzett vele, de a falusiak mondogatták, hogy „a búbánat és a sok epekedés vitte el”. Fiát értesítették a tragédiáról, de a temetésről a falu gondoskodott. Sokan hullattak könnyet érte, a pap szívhez szóló beszédet mondott. Az ámenre a fiú is megérkezett egykedvű, mogorva tekintettel, majd sietősen útnak eredt a szülőház felé.

Léptei otthonosan koppantak a kövön, a kutya megismerte, mert vidáman csaholt, lusta cica lebzselt a kút káváján, nagyot nyújtózott, majd elfordította a fejét. „Rossz jel” gondolta magában babonásan. Minden a régi, és valami mégis hiányzik. Az ajtó nyikorgása felverte a csendet, bent hideg volt, állott ánizs illatát árasztotta a konyha. A sötétség megbénította egy pillanatra, majd a szeme hozzászokott az alkonyathoz. Elhúzta a kopott redőnyt, és kezdett körvonalazódni az ismert bútorzat. Most próbált csak igazán feleszmélni, minden a helyén, de Ő nincs többé. Fehér csöndesség vette körül, a szoba még tele volt az anya leheletével, sóhaja még ott pihent az ágyon, a párnán, látta amint egyedül vívja meg harcát a halállal, magányosan, árván. A járókeret sutba dobva, nem volt már senkinek szüksége rá. A vitrin ajtaja csalogatóan nyitva volt. Erőt vett rajta a régi lendület, a kapzsiság, ami általában jellemezte. Nyugtalanul kutatni kezdett, italt, pénzt keresett, mint hajdanán. A kredencben kicsorbult fazekak, bögrék emlékeztették jobb időkre, a vitrinben néhány pohár árválkodott, egy készlet darabjai. Idegesen rántotta ki a fiókot, őrt álltak a régen megkopott evőeszközök, csörömpölve dúlta fel az egész szekrényt. Semmi, sem ital, se pénz. Hová rejthette az anyja, hisz biztos maradhatott pénze. Meg sem fordult az agyában, hogy beteg édesanyja egyetlen garas nélkül távozott.

Leszállt az alkony, már a szobában keresgélt, komoran, idegesen. A sifonért is átkutatta, régi, kopott ruhadarabokra akadt: foltozatlan, lyukas zoknik, rojtos sálak, szöszös blúzok, megannyi semmiség. A szekrény alján kotorászott, titkos rekeszeket remélt felfedezni, amikor egy faragott skatulyára bukkant. Szíve erősebben vert, de valahol a megbánás kerítette hatalmába. Megzavarta egy védtelen, halott asszony rejtekét. De már késő volt, kíváncsi kezei kinyitották a féltve őrzött szelencét. Döbbenten tapasztalta, hogy édesanyja naplót vezetett, amiről ő nem tudott. Lerogyott a sok jelentéktelen tárgy mellé, és most fedezte fel mindenben önmagát: lejárt naptárok, melyeken keretezve álltak a vele töltött napok, kinőtt gyermekruhák, melyeket hajdanán viselt, első füzetei, melyekbe olyan gondosan írt. Haszontalannak érezte magát, mint kiégett fazék, sütötte a gondolat, hogy egyszer mindenért megfizet, s most eljött a pillanat, a számonkérés pillanata. Kirohant a sötét éjszakába, ahol csak a karéjnyi hold volt tanúja bűnbánatának. Marta a torkát a szomjúság, már kerek egy napja nem tartott alkoholt a szájában, s talán nem is fog egy darabig. Ki tudja? Meg tudná állni, legalább egy ideig, tartozik ezzel az édesanyjának. Mennyi mindent tehetett volna érte… Először mellette kellett volna maradnia, óvni beteges óráiban, de ő az ellenkezőt tette. A járókeretről eszébe jutott, hogyan emelt kezet rá, amikor nem igyekezett italért, cigarettáért neki. Lehunyta a szemét, látta az anyját, amint feléje nyújtja a kezét, mintha még onnan, a mindenségből is csakis rá tekintene, aggódva. Megjelent előtte a panaszos, hosszan tűrő tekintet, az a csendes beletörődés, ami mindig jellemezte őt.

Belépett a nyárikonyhába, újra feldúlta a polcokat, de most egyebet keresett, valami melegséget, szeretet, ami az anya után maradt. Beszippantotta fakó ruhái enyhe, női illatát. Várt a csodára, hogy kiirtsa magából régi énjét, a tékozló fiút, és megszülethessen az új ember. Mindig gondolt erre, hogy majd egyszer megváltozik, és dolgozni fog, mint minden rendes ember, tudatosan új életet kezd. Talán családja is lehetne. Ekkor meglátta a naplót, magához szorította, és várt, várt, hogy átjárja lelkét a forróság, az elhatározás, hogy készen áll végleg szakítani a régi múltjával. Teát főzött, majd nyugodtan fellapozta a naplót. Mohón itta a kedves szavakat, a gyöngybetűs mondatok a szívéig hatoltak. A felindulástól könnyezni kezdett. Valaki járt kint, talán a kutyát eteti a szomszéd. Hirtelen beszólt… Ő tovább olvasott, minden sor a fiúról szólt, róla, aki a mindene és mindenkije volt…

– Ki az?

– A senki!