7m·é··r···f····ö·····l······d – A Visky-kód

7m·é··r···f····ö·····l······d – A Visky-kód
A hét könyvélménye számomra Visky András Kitelepítése. A kulcs, mint annyiszor, itt is a hang. Visky több műfajban, több formában is kísérletezett már kényszerlakhelyre való kitelepítéstörténetük megformálásával, amit kisgyerekként élt meg, de most lett készen az a hang, amelyik igazán megzendíti azt. A hang ráadásul a méret, a lépték kérdése is, ami itt regényméret, nem kis forma. Sokáig nem értettem például Roy Lichtenstein képregényes képi világának logikáját, hogy mi benne a pláne, amíg annak idején szembe nem mentem a teljes méretű, falnyi alkotásokkal a londoni Tate Modern kiállítótereiben. Ugyanaz a dolog kicsiben csak szokványos, más skálára áthelyezve lenyűgöző és innovatív.

A Visky-történet persze semmilyen skálán nem szokványos. Igaz, megformálójának a szenvedéstörténetek legklasszikusabb változataival kell szembenéznie. A szenvedésnek pedig vannak klasszikus leírásai, a Biblia vagy a korai szocialista Románia idősíkjaira ráillesztve egyaránt. Mindezt úgy kerüli ki a regény, hogy nem von vissza semmit a helyzetek komolyságának leírásából, mégis becsempész minden kis részletbe egy hajszálnyi irracionális reményt. Nem túl nagy reményt, hanem épp csak annyit, amennyi a helyzeteket nem teljesen átlátó gyerek tekintetéből kiáradhat a tényállásra, átszínezve azt. Vagy a nyelv egy furcsaságára épülőt, ami új, rejtett értelmet adhat a dolgoknak a megnevezés által. Vagy a nemet mondásban, emberek közti bizalomban megnyíló szakadékokra épülő reményt, amelyeken hogy, hogy nem, átvezető, keskeny kötélhidak válnak láthatóvá. Nem azt mondja a könyv ennek nyomán, hogy minden jóra fog fordulni. Nem mindennek kell jóra fordulnia, csak annak, ami újabb létrafokig, támaszkodóig vezet, amelyen tovább lehet haladni.

A regény nagy formája ebben a könyvben is kisformákra, jelenetekre, „versekre” épül. Mintha mindegyik kisebb rész tartalmazna egy sűrűsödési pontot, amely váratlanul, lencseszerűen gyűjtené össze a fénynyalábokat, fenyegető sötétségeket és vakító reflektorfényeket, széttörő üvegszilánkok szóródó cserépvillódzásait. Olyan kis formák ezek, amelyek a Bibliában is jelen vannak természetesen, vagy Esterházy Péter könyveiben, de a hang bennük itt mégis egységesen költészeti gyökerű, Visky-hang.

Még korántsem fogytak el azok a szemtanúk, akik érdemlegeset mondhatnak arról a hosszú, legalább 1948 és 1989 között tartó időszakról, amelynek bizonyos értelemben a történelmi átugorhatóságát remélték oly sokan 1989 táján. Mintha csak vissza kellene és lehetne térni valamihez, ami korábban volt, és máris minden remekül lenne. Előbb azonban mégis jobban meg kellene érteni mindazt, ami akkor történt, s talán azt az előzményt is, amit látszólag oly kedvezőre színezett kontrasztosan a szocialista Románia szürkesége. Visky András könyve szolid lépcsőfok a megértés felé.

A sorozat ötlete abból a felismerésből eredt, hogy minden héten történik legalább egy érdemleges kulturális esemény az emberrel: képek, hangok, szövegek vesznek körül mindannyiunkat, még ha nem is rögzítjük mindannyiszor az élményt. A Szabadságban voltak már korábban szerzői rovatok, ezek nyomába szegődik – a tervek szerint heti rendszerességgel – Balázs Imre József irodalomtörténész, irodalomkritikus sorozata, a 7m·é··r···f····ö·····l······d.