Olaszországi varázslatok
Galleria Vittorio Emmanuele II. – Milánó „szalonja”
Az 1865 és 1877 között épült milánói Galleria Vittorio Emmanuele II. a város legelegánsabb fedett üzletutcája, a lakosság egyik legcsillogóbb találkozóhelye. A Gucci, Zara, Prada, Mango, Louis Vuitton, Calzedonia, Tezenis, Foot Locker és Swatch divatüzletek miatt Milánó „szalonjának” is nevezett fedett átjárót – amely összeköti a Piazza del Duomót a Piazza della Scalával – Giuseppe Mengoni tervezte az általa nevezett „historizáló reneszánsz” stílusban. Mengoni építkezés közben lezuhant az állványról és életét vesztette, így nem érhette meg a „galleria” hivatalos megnyitását, amelyet 1867. szeptember 15-én maga II. Viktor Emánuel olasz király avatott fel – innen az épület neve is. Ez volt az első fedett üzletutca, amelynek acélszerkezetre épített üvegkupolája lett. 
Az üvegkupolás Galleria Vittorio Emmanuele II. – részlet
A kereszt alaprajzú négyemeletes passzázs hosszabbik ága 195, a rövidebbik 105 méter, a központi, nyolcszögletű kupola magassága 50 méter, alatta a színes mozaikberakásos padlón egy bika látszik, méghozzá különleges bika, ugyanis, ha a nemesebbik felén található mélyedésbe lépsz és a cipőd sarkával pördülsz egyet, akkor a monda szerint szerencséd lesz. Természetesen a sok kíváncsiskodót türelmesen kivártuk, hadd legyen nekünk is szerencsénk. Az én szerencsém nyomban utol is ért, hiszen pördülés közben a szédüléstől nem vágtam földhöz magam.
Sorbillo pizza Milánóban
Napközben nem is éreztük, hogy korog a gyomrunk, estére viszont a sok járkálás megtette a hatását. Alig bírtuk a lábainkat, és az éhségtől egyre csendesebbek lettünk, de kitartóan haladtunk tovább, míg egyszer csak ott álltunk a nápolyi emlékeket idéző Casa Sorbillo Trattoria-Pizzeria előtt. A helyiség az évekkel ezelőtt Nápolyban megismert Gino Sorbillo pizzázó milánói testvérétterme, és bár látszólag a két létesítmény megegyezik, a milánói menükínálata gazdagabb, viszont a nápolyi konyha ínyencségein alapszik. A helyiség kék-fehér mintás mozaikcsempéi, a régi idők stílusát idéző virágmintás tapéta-faldíszítés és a Sorbillo különböző történelmi korszakait ábrázoló fotók a Lungomare di Napoli Pizzeria Gourmand berendezését idézik. Egy kiadós vacsora reményében gyorsan helyet foglaltunk az utcára nyíló, zöld bokrokkal körülvett teraszon. Az étlapból a bőséges „antipasti” (előételek), Caprese saláta és ropogósra sült tengeri herkentyűs ínyencségek, ízletes pizzaszeletek mellett döntöttünk. Vacsoránk közben a fényárban úszó, elegáns benti teremből sok nevetés és olasz muzsika hallatszott ki, egy népes társaság születésnapot ünnepelt: egy-egy pohár vörösborral koccintva az ünnepeltnek „Buon compleanno!” – boldog születésnapot –, egymásnak „Tanti auguri!” – jó egészséget kívántunk. A vacsora végeztével újból a kivilágított Dóm tér felé vitt a lábunk, ahol a fenséges székesegyház úgy tündökölt a csillagos éjszakában, mint elvarázsolt csipkepalota.
Teatro alla Scala – a zenés színpad temploma
A nagy múltra visszatekintő, röviden csak Scalának nevezett milánói Teatro alla Scala a világ egyik leghíresebb operaháza. Kívülről elég szürke, szépen megmunkált bronz kilincsein kívül nincs rajta semmi szemet kápráztató dísz, de amikor belépsz, eláll a lélegzeted, és olyan áhítattal nézel körül, mint egy templomban, ahol a legszebb énekhangok a Jóistenhez szólnak. A nápolyi operaházzal összehasonlítva Stendhal így írt: „Homlokzata ugyan sokkal nyomottabb, mint a San Carlóé, folyosói szűkek és levegőtlenek, a földszint túlságosan vízszintes, de ettől eltekintve ez a világ első színháza.” Miután 1776-ban a Teatro Regio Ducale, a város opera-előadásoknak is teret adó akkori színháza a tűz martaléka lett, Mária Terézia elrendelte az operaház megépítését.
Giuseppe Piermarini tervei szerint az operaház két év alatt fel is épült a Santa Maria della Scala nevű régi templom helyén, amely nevét annak idején Regina della Scaláról, egy 14. századi olasz főúr feleségéről kapta. Innen az operaház és az előtte lévő tér Scala elnevezése. A Nuovo Regio Ducal Teatro alla Scala, az újonnan felépült operaház ünnepélyes megnyitójára 1778. augusztus 3-án Antonio Salieri Europa Riconosciuta című operájával került sor. Már a kezdetektől fogva az operaházat az igényesség és a közönség iránti elkötelezettség jellemezte. A Scala a törzsközönséget évente száz-százötven opera- és táncelőadással „kényeztette”, mindez ugyanannyi – jeles festők által készített – új díszletet és a kor legmagasabb technikai színvonalán mozgatható színpadképet jelentett. A 19. század első fele Rossini, Donizetti, Bellini operáinak kisebb-nagyobb sikerrel járt bemutatóit, a korabeli sztárénekesek, a Salvatore Viganò-féle milánói balettiskola, és az újfajta „coreodramma” elnevezésű pantomimtánc megjelenését jelentette. Nem csoda hát, hogy a 19. század elején a Scala hírneve egyre nőtt a világban. És következett a Verdi-, majd Puccini-korszak. Nos, érdekességként hadd említsem meg, hogy bár zenei pályája kezdetén a ragyogó tehetségű Verdit a milánói konzervatórium tanárai eltanácsolták, operaszerzői karrierje mégis akkor indult el a csúcsok felé, amikor a Scala színpadán bemutathatta – kezdetben ugyan még nem kitörő sikerrel – első operáit. Végül megszületett a Nabucco, benne a Va, pensiero – Szállj, gondolat kezdetű rabszolgák kórusa, amely nemcsak az olaszok, hanem az egész világ szabadsághimnuszává vált. Verdit attól a pillanattól „Itália királyaként”, „az opera legnagyobb olasz mestereként” szerették és tisztelték, a Verdi-korszakra pedig azóta is mint a Scala egyik legsikeresebb időszakára tekintünk. Halálakor Verdit nemcsak Milánó siratta, hanem egész Olaszország, temetésén 900 fős kórus énekelte a Va, pensierót Arturo Toscanini vezényletével.
A Scala nézőtere és színpada
A 20. század eleji Scala életében egyre ritkább eseménnyé váltak az ősbemutatók, a Verdi által is elismert Puccini-operák viszont, ha nem is premierként hangzottak el, de újszerűségükkel mindig feltűnést keltettek. Ezekben az években kezdődött el Arturo Toscanini, a világ legismertebb olasz karmesterének, a Scala első zenei vezetőjének sikerekkel és botrányokkal teli „uralma”. Toscanini dühkitörései nem ismertek határt, állandó összetűzései voltak a zenészekkel, énekesekkel, a színház igazgatójával, még a közönséggel is. Nem vitás azonban, hogy kiváló ötleteivel rengeteg hasznos újítást vezetett be, és zseniális muzsikus lévén az operaház leghíresebb fénykorát éppen azok az évek, szezonok jelentették (1898–1902, 1906–1908 és 1921–1929), amikor ő állt az együttes élén. A közönséget pozitívan érintő újítását „teljhatalmú zeneigazgatóként” hozta 1921-ben, amikor megszüntette a vagyonos felső réteg páholyok és földszinti ülések feletti örökletes jogát és az operaház kapuit mindenki előtt megnyitotta, aki meg tudta fizetni a jegyek (borsos) árát. Nos, Toscanini újításaival és szigorával sokan szembeszálltak, az viszont vitathatatlan, hogy az ő igazgatása idején a Scala színpadán a kor olyan énekesóriásai szerepeltek, mint Beniamino Gigli, Enrico Caruso, Antonio Scotti vagy Fjodor Ivanovics Saljapin.
Scala – a királyi páholy
A Scala ugyan megsínylette a két világháborút, számos renováláson, átalakításon esett át, de a folyamatosan feltörekvő énekes tehetségek – mint Tito Gobbi, Mario del Monaco, Giuseppe di Stefano, Renata Tebaldi, Teresa Berganza, Maria Callas, továbbá Luciano Pavarotti, Plácido Domingo, José Carreras és még sokan mások – hozzásegítették, hogy újjászülethessen, hogy újból a világ egyik legrangosabb operaháza lehessen. Claudio Abbado karmester nevéhez fűződik az 1982-ben megalapított Filarmonica della Scala – azóta az operaház műsorában az opera- és balettelőadások mellett a szimfonikus koncertek is állandósultak. Az ezredfordulón az utolsó, négy évig tartó felújítási és modernizálási munkálatok után a Scala 2004. december 7-én, a hagyomány szerint Milánó védőszentjének, Sant' Ambrogiónak a napján nyitotta meg újból kapuit. A megnyitón Ricardo Muti vezényletével Salieri Europa Riconosciuta című operáját játszották – ugyanazt a művet, amellyel 1778-ban felavatták a Scalát.
Az operaház látogatása pontban reggel tízkor kezdődött. Néhány perccel hamarabb értünk oda a Piazza della Scala térre, amelynek közepén Leonardo szobra őrködött. Egy pillanatra megálltunk az operaház bal sarkán felállított Giovanni Ricordi-szobor előtt is, amelyet nem hiába helyeztek oly közel a Scalához, hiszen a szobor az 1808-ban elindított híres Casa Ricordi olasz zenei kiadó alapítóját ábrázolja, aki elsőként gondolt arra, hogy a kéziratos zeneanyagokat nyomtatott formában örökítse át az utókornak. 1825-ben megvásárolta a Teatro alla Scala zenei archívumát, így a Ricordi család nevéhez fűződnek Rossini, Bellini, Donizetti, Verdi és Puccini operáinak első nyomtatott partitúrái.
Amikor az operaház fényárban úszó, patkó alakú termének aranydíszítéses, vörös bársonnyal bélelt emeleti páholyába léptem, csak álltam meghatódva, szótlanul. Istenem, gondoltam, ki tudná megszámolni, hogy a viharos történelem folyamán hány felejthetetlen előadást láthattak, hány világsztár ünneplését hallhatták, és mennyi színfalak mögötti küzdelemnek, intrikának, egykori tapsviharnak és kíméletlen füttykoncertnek lehettek tanúi ezek a falak.
Amíg a gyengén megvilágított színpadon éppen Adolphe Adam Giselle című balettjének díszleteit készítették elő az esti előadásra, találgattam, vajon hol lehet a színpadon az a híres „Callas-pont”, vagyis az a hely, ahonnan az énekhang a legjobban jut el a közönséghez. Maria Callas tudta, az utódok pedig azóta is „szent helyként” lépnek arra a „pontra”, amelyet a 20. század legnagyobb szopránja annak idején kijelölt. Közben tekintetem a hatalmas központi csillárra szegeződött, amely „csak” másolata az eredetinek, és állítólag nem is kristály, hanem műanyag, de amint a fénye rávetődött a négyemeletnyi páholysorra és a kétemeletnyi karzatra, álmodozó hangulatomban minden mesés vörös és aranyban tündökölt. Mellettünk, a királyi páholyban egy idegenvezető zenei ínyencségként arról mesélt, hogy a könyörtelen közönség a legkisebb hibát sem nézi el, 1992-ben Verdi Don Carlosának második felvonásában még a világsztár Pavarottit is kifütyülte.
A teremből lassan átbandukoltunk az 1912-ben létesített Museo Teatrale alla Scala múzeumba, ahol a szemed előtt elevenedik meg a Scala zenei életének több mint két és fél évszázados története. Azt se tudod, hova kapkodd a fejed, mindent fotózni szeretnél, csakhogy az idő sürget, és a látnivaló temérdek. A régi plakátok, korabeli hangszerek, kéziratos és nyomtatott partitúrák, a Verdi-, Puccini-, Rossini-, Bellini-, Donizetti-, Mozart-, Beethoven-, Wagner- és Toscanini-szobrok és festmények, Verdi zongorája, írószerei, kézirata, halotti maszkja és medalionban őrzött hajtincse, Toscanini karmesteri pálcái, emlékplakettjei, arany- és bronzérméi, a Maria Callasról készült festmény, Puccini Turandotjának első Ricordi-féle nyomtatott partitúrája, a színes miniatűr Arlecchinó-kerámiák – mind-mind felejthetetlen élmény marad. Az előadások kosztümjeinek részlegén örömmel fedeztük fel a híres jelmeztervező, Franca Squarciapino ruhakölteményét, amelyben Mozart Figaro házasságának Rosináját a Nagyváradról elszármazott Tőzsér, művésznevén Várady Júlia énekelte a Scala színpadán.
Verdi zongorája
Verdi-emlékérem és medalionban őrzött hajtincse
Toscanini karmesterpálcái és emlékérmei
Maria Callasról készült festmény
Franca Squarciapino ruhakölteménye, amelyben Várady Júlia énekelte Rosina szerepét
Észre se vettük, úgy eltelt az idő. Elbúcsúztunk ugyan Milánótól, de a város varázslatait, a sok pozitív élményt magunkkal vittük a kéklő tenger és égig érő hegyek között elterülő Cinque Terre napsütötte városkáiba.
Borítóképen a Teatro alla Scala. A fotók a szerző felvételei.
