Csoma beszéde után a szélsőségesen nacionalista AUR tiltakozásképpen kivonult a teremből, a kormánypártok viszont ezúttal diszkrétebb megoldást választották: a kulturális miniszterre bízták a dolgot. Mégse ajánlatos hisztériában lekörözni az AUR-t, gondolhatták, hiszen a szomszéd utcában már a NATO-értekezletre terítettek, amelynek Bukarest adott otthont. Nem akkor kellene a magyar kisebbség képviselőjének a fejét követelni, amikor Románia épp azt játssza ország-világ előtt, milyen nagy stabilizáló tényező a térségben…
Romașcanu el is végezte a rábízott feladatot és szorgalmasan írt egy kis bejegyzést. Szavaiból egyrészt kiérződött a megbántottság, majd az aggodalom a “veszélyes kártya” kijátszása miatt, végül pedig az értetlenség, mert ugyan mi oka lehet a magyar kisebbség képviselőjének bármiféle rosszallásra December 1-je környékén? “Erdély történelmileg a románok földje, ahol valóban éltek és élnek magyarok, szászok és zsidók”, írta. Majd hozzátette: Románia eleget tett a gyulafehérvári nyilatkozatban ígérteknek, mégpedig olyannyira, hogy az országot a kisebbségekkel, köztük a magyar kisebbséggel való bánásmód miatt példaképként szokták emlegetni. S akkor mi a gond?
Pontosan ez a mi gondunk. Ez a megtűrtség-érzet, amivel lépten-nyomon szembesülünk, és ennek minden következménye. Ezért mondta Csoma Botond: épp ideje, hogy száz év múltán, immár a 21. században a történelmi diadal helyét átvegye a befogadó szellemben történő együttműködés, amely többek közt abban konkretizálódhat, hogy a nemzeti kisebbségeket államalkotó tényezőként ismeri el az alkotmány. Ami pedig a példaképet illeti – tegyük hozzá így, műsoron kívül - azt elsősorban Románia állítja magáról. Illetve mindazok, akik nem tartják fontosnak megkérdezni az itt élő kisebbségek véleményét erről. Érdekes az is, hogy a “veszélyes kártya” csak most kelt aggodalmat Bukarestben, amikor viszont a románok játsszák ki, akkor valahogy nincsenek ilyen félelmek. A gyulafehérvári és egyéb ígéretekről pedig annyit mondhatunk: hol vagyunk még az összes együtt élő népnek ígért „teljes nemzeti szabadságtól”. Különben is egyre inkább úgy tűnik, hogy a kialkudott jogok még száz év távlatából sem egyértelműek, újra és újra ki kell követelni azokat. Másrészt, ha jól számolom, nagykorúvá érett az a nemzedék, amelyik akkor született, amikor a kisebbségi törvényt az RMDSZ benyújtotta, és ami a kulturális autonómiáról szóló fejezet „szalonképtelensége” miatt azóta is a parlamenti süllyesztőben hever.
Aztán Bogdan Aurescu külügyminiszter is kiadott egy közleményt. Ebben egy szó utalás nincs az egyesülésre, a parlamenti ülésre, hanem a román-magyar stratégiai partnerség húszéves évfordulója ürügyén tesz hitet Romániának a Magyarországgal való jószomszédi kapcsolatok fejlesztése mellett. Ezek után kérdőjelezze meg valaki Bukarest nyitottságát nyugati szomszédja és indirekt módon a magyar kisebbség irányába!
Azoknak, akiknek meg kellene kérdőjelezni, nem teszik, pláné most, amikor egy véget nem érőnek tűnő háborúval vannak elfoglalva. Jól van az úgy, hogy Románia a kisebbségi kérdésben és a jószomszédi viszony elmélyítésében példát mutató ország, stabil pont ebben a felfordult világban - száz kilométerre a frontvonaltól. Ez az elvárás irányába, erre kapja a vállveregetéseket. Emiatt az egész színjátszás, szemfényvesztés, a színlelt aggodalom és értetlenkedés, ha esetleg valaki közelebbről szemléli a valóságot és nem feltétlenül így tapasztalja.
