Szolzsenyicin tükre
Vissza

Szolzsenyicin tükre

Több olyan könyv létezik, amelyről úgy gondolom, hogy mindenki el kellene, hogy olvassa. Nem tenném kötelező iskolai olvasmánnyá, főleg azért nem, mert akkor még kevesebben olvasnák el, s akik mégis, azoknak jó része megutálná. Az egyik ilyen könyv Szolzsenyicin Gulág szigetcsoportja, aminek lélekrengető ereje, zsenialitása és elképesztő őszintesége mellett van két gondja.

Az egyik a hossza – ma már nincs időnk semmire, információt, tudást csak háromperces adagokban tudunk befogadni, az agyunk gyorskajál. A másik az, hogy telis tele van olyan utalásokkal, fogalmakkal és történelmi háttérrel, amely csak a korszakot valamennyire átélt ember számára érthető egyből, mindenki más arra kényszerül, hogy vagy átsiklik felette (nem értem, nem tudom, miről beszél, de mindegy, gyerünk tovább!), vagy pedig ötsoronként megáll, hogy az éppen lazán felvetett fogalmat felkutathassa más forrásokból. Ez persze nem Szolzsenyicin gondja, a Gulág szigetcsoport nem méltatlanul érdemelte ki neki a Nobel-díjat. A mi gondunk, akik egy másik világ gyermekeiként a legtöbben semmit sem tudunk az elmúlt kétszáz év orosz történelméről.

Van abban a könyvben egy fejezet, címe: A kékszalagosok. Számomra ez a legfontosabb, egyben a legmegrázóbban őszinte része ennek a háromkötetes hatalmas irodalmi-történelmi-emberi emlékműnek. Szolzsenyicin előbb meztelen brutalitással leírja az elnyomó államapparátus embereit – csekisták, enkávédések, szmers -, elnevezésük és szervezeti rendjük változott, tagolódott többször, a lényegük nem, majd felteszi önmagának a rettenetes kérdést: ő maga milyen lett volna a helyükben? Hogyan viselkedett volna, miként bánt volna embertársaival, mit diktált volna a lelkiismerete, ha neki is megadatik ugyanaz a hatalom, ugyanazok az előnyök? Végignéz múltján, katonatiszti évein, a hatalomhoz való eddigi viszonyulásán, és kegyetlen választ ad önmagának: valószínűleg semmivel sem lett volna jobb ember.

Ez a tiszta tükör egyenes úton vezette a szerzőt ahhoz a fejtegetéshez, amelyben a gonosz lényegét boncolta fel. Következtetése szerint Shakespeare és általában a klasszikus irodalom gonoszainak van egy alapvető hibája: tudják magukról, hogy gonoszak. Macbeth, Jágó egy pillanatig sem gondolja magát jónak, nem racionalizálja a társadalom szempontjából, és nem magyarázza ki valamilyen szemszögből jónak azt, amit tesz. És a fő ok erre: nincs ideológiájuk. Mennyivel több kárt okoznak az emberiségnek ezeknél a szánalmas tudatos gonoszoknál azok, akik saját hitük szerint valami magasabb szent cél érdekében, hittől és meggyőződéstől vezéreltetve pusztítanak, miközben önmagukat valami felsőbbrendű jó, hittől elvakított eszmény szinte messiási piedesztálján látják!

Ez a lényegi különbség egy köztörvényes bűnöző és egy másik fajta, sokkal kártékonyabb emberfajta között. Egy sorozatgyilkosnak senki sem keresne mentséget – őt magát is beleértve - bár áldozatainak száma lényegesen kisebb, mint amivel az elmúlt század bármelyik diktátora büszkélkedhet. Az utóbbiaknak viszont voltak és soknak ma is vannak párthívei, akik kimagyarázzák, legitimálják, „kontextusba helyezik” tetteiket.

A hívő gonosztevő bibliai őspéldája Kaifás: „Jobb, ha egy ember hal meg a népért!” – ez a mondat a képzelt és idealizált magasabb cél érdekében elkövetett, és a lelkiismeret előtt felmentett gonosztett iskolapéldája.

Ettünk a jó és rossz tudásának a fájáról, erről szól az írás. Arról nem, hogy az ideológiák fájáról is ettünk, s egykor kinyílt szemeinket elfátyolozza, elködösíti, kápráztatja a nagybetűs meggyőződés, amelyért az ember képes az életét is feláldozni. Vagy a másokét – esete válogatja.

Ezen talán jó lenne elgondolkozni mindenkinek, mielőtt mentené a menthetetlent, vállalná a vállalhatatlant, kimagyarázná a kimagyarázhatatlant. Súlyos tévhite volt legtöbbünknek az, hogy úgy gondoltuk, a fajelmélet, a fajkeveredés veszélyzászlóként való lobogtatása a szégyenletes múlthoz tartozik. Hogy a rasszizmus nyílt vagy burkolt bármilyen formája a jelenkorban már csak egy túlnyomó többség által megvetett buta, gyűlöletben fetrengő (valójában rettegő) ember lehetőségei közé tartozik. Hogy Európa közepén, országot kormányzó felelős politikus nem dobálózhat ilyesmivel.

Kimagyarázni szinte akármit lehet. Klasszikus védekezés az, hogy a sérelmezett szavakat „kiemelték a szövegösszefüggésből”. Néha ennek van alapja, a legtöbbször nincs, az elhangzott szavak a maguk szövegkörnyezetében is ugyanazt jelentik.

Aki menteget ilyenkor, annak majdnem ugyanaz a gondja, mint annak, akit mentegetnie kellett: az ideológia. Mondom majdnem, mert nem feltétlenül ugyanaz az ideológia, esetünkben csupán egy olyan elvrendszer, amely arra készteti az illetőt, hogy – szintén valami magasabb cél érdekében – ne forduljon a mentegetendő ellen. Gonosz emberek ezek? Nem. A saját lelkiismeretük szerint biztosan nem, és objektíven hiányolom belőlük a vegytiszta rossz szándékot. Ők jót akarnak, ezt így tudják, így értik, így mondják, híveik így fogadják el. Az ideológia lehetővé teszi azt, hogy jó szándékú emberek objektíven gonoszat szóljanak, avagy cselekedjenek. Ezért azt ajánlom mindenkinek, nézzen végig a történelmen úgy, hogy az egymást követő elvrendszereket vizsgálja kritikus szemmel. Hány millió ártatlan életbe, mennyi nyomorba és szenvedésbe kerültek a magasztos eszmények? Majd nézzen végig ugyanilyen szemmel a saját meggyőződésén is. Lehetőleg Szolzsenyicin tiszta tükrével.

EZ ÉRDEKELHETI
MÁSKÉP(P) ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

„Biztosan nevetünk majd Katával, ha ...
VIDEÓ – Tűzijáték a Szent ...
VIDEÓINTERJÚ – Surányi Ildikó: a ...

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ