Pásztázóban
Vissza

Pásztázóban

Amikor hirtelen (?) felütötte a fejét a járvány, az első döbbenet és lefagyás után a népek, mármint a bizakodóbbja, átrendezte az életét és abban reménykedett, hogy a hasonló méretű vészek – lásd spanyolnátha – legfeljebb három évig, ha tartanak. Csak háború ne legyen! – tették hozzá, és ezzel árnyalatnyival több derűlátás lopakodott a tekintetekbe. Azután nagy váratlanul (?!) háború is lett.

A köz újfent igazodni próbált, empatizált a földönfutókkal, árvákkal, sebesültekkel, hadifoglyokkal, igyekezett lekötni magát: adomány, önkénteskedés, katonapolitikai autodidakta gyorstalpaló, ilyenek. És élt a suttyomban, egyre halkabban dédelgetett remény, hogy minden konfliktusnak, még az oly eszementnek és ipari mennyiségű brutalitással járónak is eljő a vége, vagy legalább az enyhébb szakasza. Csak valami új csapás ne jöjjön, például természeti. És egyszer csak (?!?) beütött az aszály.

Nem folytatom, egyrészt mert a sosemleszvége sopánknak nem vagyok mívelője, másfelől meg időben elérkeztünk-forma a jelenbe. A pontosság kedvéért még idetuszkolhatom a majomhimlőt, a mindenféle zendüléseket, tiltakozásokat Sri Lankától Budapestig, a magányos merénylők elszaporodó számát, és utalhatnék arra, hogy a hurrikánok szezonja még el sem kezdődött javában… Vajon tanultunk-e mindebből? Nem kell feltétlenül fatalistának, vagy hívő embernek lenni ahhoz, hogy bizonyos konzekvenciákra való igény ott mocorogjon legbelül: plusznak tűnhet, ha rádöbbenünk, mi is a valós alázat, szolidaritás, de lehet, hogy kicsit az is, ahogyan az életrevalóságra gondolunk. Hogy miközben adaptálódunk, viszonyulunk és jórészt berendezkedünk új és még újabb helyzetekre, a túlélés sikere mellett mi az, ami meghatároz. Létünk lényege abban merülne ki, hogy túlélőlényekké váltunk? Van itt egy másik gond: az arányérzékek megcsúszásának veszélye. Mihez képest nevezzük katasztrofálisnak ezt vagy azt, miként gazdálkodunk a jelzőkkel, a közép- és felsőfokokkal? Lehet ebben hárítás, jó adag önáltatás. Ha ennyire megbolydul a világ, a viszonyítási kényszer már nem biztos, hogy rendet, koherenciát, döntésekben megnyilatkozó eltökéltséget hoz. Inkább a sodródás technikáinak kifinomultabb – talán hatékonyabb – válfaját. Ez is egyfajta túlélés-stratégia. Persze ott a kérdés, a kétely: a túlélés egyben át- és megélése is a megpróbáltatásoknak? A nyilvánvaló (és többnyire lemérhető) veszteségek mellett van-e úgymond pozitív hozadéka a krízisnek. A felbolygatott salak, az álcaként szolgáló sallang mellett felszínre hoz-e nem remélt értékeket, vagy legalább átrendez-e skálákat, prioritásokat?    

Politikusok riogatnak, rémséges teleket vizionálva (fagyhalál, kihűlt és elsötétedő bolygó, ugye ismerős a fellelhető világvég-képzetek egyik kedvenc – különben már idejétmúltnak vélt – variánsa), mintegy beismerve, hogy egyre kevésbé urai a helyzetnek. Már az is vitás, gyakran meddő, populista fordulatokkal telített disputa tárgya, hogy mi is tulajdonképpen a helyzet. A tényekre való szorítkozás még nem szavatol szakszerű választ: a faktumokat ugyanis lábra kapott rémhírek, torzított prizmák, perverzül elfacsart lencserendszerek másmilyennek mutatják. Pszichózis, mondják a szakértők, okosan a témához odakönyöklő tudorok fennkölt biztonságával.  Én pedig a brit humorhoz folyamodom, hogy e szövegnek ne legyen teljesen reményvesztett hangfekvésű fináléja: „Ne pazarold el a lehetőséget, amit egy jó kis válság a kezedbe ad!” – mondta volt Churchill, és lehet, hogy két korty whisky között huncutul kacsintott hozzá, miközben szivarja bölcsen és diszkréten felparázslott.


EZ ÉRDEKELHETI
MÁSKÉP(P) ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

„Biztosan nevetünk majd Katával, ha ...
VIDEÓ – Tűzijáték a Szent ...
VIDEÓINTERJÚ – Surányi Ildikó: a ...

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ