Felbecsülhetetlen bibliográfusi és irodalomtörténészi munkát végzett
Reischel Arthúr Temesváron született 1904. március 10-én. Elemi és középiskolai tanulmányait szülővárosában, a piaristák római katolikus főgimnáziumában végezte. 1922-ben hivatását követve belépett a Kegyes Tanítórendbe. A teológia elvégzése mellett a kolozsvári I. Ferdinánd király egyetemen magyar–német–román szakos tanári oklevelet is szerzett. 1927. június 11-én szentelték pappá. 1926-tól volt tanár a Zágoni Mikes Kelemenről nevezett kolozsvári piarista főgimnáziumban, 1929 és 1933 között a Mária Terézia fiúnevelő intézet aligazgatója, majd 1942-ig igazgatója (régense). Az 1932–1933-as tanévtől a főgimnázium igazgatóhelyettese.
Rangos népszerűsítő előadásokat tartott Sík Sándorról és Mécs Lászlóról, ismertetve költészetüket. Könyvismertetőket, cikkeket írt az Erdélyi Tudósító Almanachjába és a Jóbarát című, Kolozsváron 1925 és 1940 között kiadott, katolikus szellemiségű, felekezeteket összekötő ifjúsági lapba, amelynek munkatársa, majd szerkesztője lett. Ugyanakkor lelkigyakorlatokat vezetett a Marianum leánynevelő intézetben. Tagja volt az Egyházmegyei Tanács Közgyűlésének, a Pázmány Társaságnak és az Erdélyi Múzeum-Egyletnek.
 |
| Reischel Arthúr |
Reischel Arthúr tanárként és nevelőként is igen kiváló volt. Tanítványait szerette, segítette, lelkesítette. Valósággal felboncolta, darabokra szedte az előadott anyagot – például egy költeményt –, azt attól kezdve mindenki, még a leggyengébb tanuló is megértette és megszerette. Tanítványainak sorsát később is – miután már kikerültek az életbe – szívén viselte. A kisebbségi sorsban küzdő diákokon mind anyagilag, mind szellemileg segített. Öregdiákok mesélték: modorára jellemző volt, hogy a legkisebb diáknak is minden levelére vagy ünnepi üdvözletére azonnal válaszolt, pedig igazán elfoglalt ember volt. Nagyon szerette a testnevelést és a sportot, élvezte a növendékek játékait, végignézte és velük együtt izgult az iskolai, bajnoki vagy barátságos labdarúgó-mérkőzéseken és a tornavizsgákon.
A kolozsvári Egyetemi Könyvtár nagyra becsült munkatársa volt 1942 és 1949 között. Itt kifejezetten tudományos munkát fejtett ki, és megszerezte a doktorátust. Előadásai, folyóiratokban megjelent tanulmányai által országos szinten is közismertté és elismertté vált. 1949 után a kolozsvári monostori Fájdalmas Szűzanya templom plébánosaként, illetve a Karolina téri ferences templomban szolgált. Román nyelvű lelki vigasztalást is biztosított a kommunista hatalom által megszüntetett görögkatolikus egyház híveinek, valamint a német anyanyelvűeknek, de nagyon hasznos munkásságot fejtett ki a kórházak látogatásában, illetve a betegek lelki ellátásában. 1950-ben az Egyetemi Könyvtárban nem tevékenykedhetett tovább, mivel pap volt. Ezután a Román Akadémiai Könyvtár kolozsvári fiókjának lett főkönyvtárosa 1959-ig, amikor választani kényszerült papi hivatása és állami állása között. Bár a könyvtártól megvált, mindvégig folytatta tudományos tevékenységét, különösen a bibliográfia terén végzett igen alapos és aprólékos munkát. Neve országos tekintélynek örvendett, még külföldi vendégek is felkeresték adatok végett, sőt bukaresti kutatók is hozzá fordultak felvilágosításért, ő pedig azonnal segített.
Irodalmi munkásságát (még családi nevén) könyvismertetésekkel kezdte az aradi Vasárnapban és a Pásztortűz irodalmi, művészeti és képes folyóiratban. 1939-ben az Erdélyi Múzeum-Egyesület gyergyószentmiklósi vándorgyűlésén ő tartott megemlékező előadást a száz éve elhunyt Kölcsey Ferencről. Ebben a nemzet szolgálatába beleolvadni tudó aszkéta alkotó, az igazság kimondását a tekintély fölé helyező kritikus mellett kiemelten idézte azt a politikust, aki nem szűnt meg ostorozni a terméketlen szóhazafiságot, és az üres szónoklatok helyett a cselekvést tette meg elsődleges követelménnyé.
Korabeli képeslap a kolozsvári Központi Egyetemi Könyvtárról
Már Réthy Andor választott írói álnevén az 1950-es évektől kezdte közölni az irodalmi és szaksajtóban a magyar irodalom román, illetve a román irodalom magyar befogadásának adatait egybegyűjtő könyvészeti adalékait. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület és a Kriterion Könyvkiadó által megjelentetett Romániai Magyar Irodalmi Lexikon főszerkesztője, a nagy tekintélyű Dávid Gyula irodalomtörténész tollából megtudhatjuk, hogy Réthy Andor a Román Akadémia biológiai és dokumentációs kérdéseknek szentelt tudományos ülésszakán, 1957-ben a magyar irodalomból készült román fordításokról értekezett, az Igaz Szóban pedig az 1944 és 1959 között románból magyarra fordított művek bibliográfiáját közölte. Két területre terjednek ki a Könyvtárosok Tájékoztatójában 1964 és 1966 között Alecsandri, Eminescu, Hortensia Papadat-Bengescu magyar fogadtatását, az Igaz Szóban 1965–1966-ban Tudor Arghezi és George Coşbuc, az Utunkban 1962 és 1964 között Ion Luca Caragiale és Ion Creangă recepcióját bemutató könyvészetei. A Nyelv- és Irodalmtudományi Közlemények 1967–1970-es évfolyamaiban jelentek meg többek között Ady Endre, Arany János, Móricz Zsigmond román fogadtatását feltáró könyvészeti adalékai is. Mindezek előkészületei és részközlései annak a hatalmas műnek, amelynek megjelenésére már csak Réthy Andor halála után, 1983-ban került sor a Magyar irodalom románul – Literatura maghiară în limba română című kötet formájában.
„A valamikori jótollú kritikus és gondos stílusú irodalomtörténész a szolgálat aszketizmusával fordította munkaerejét a romániai magyar irodalomkutatás bibliográfiai megalapozására. Pótolhatatlan jelentőségű »könyvészeti adaléka« a romániai magyar irodalom 1944–1970 közötti időszakáról Kántor Lajos és Láng Gusztáv Romániai magyar irodalom 1945–1970 című könyvében (1972), illetve annak második javított kiadásában (1973), a magyarországi anyaggal kiegészítve jelent meg” – pontosítja Dávid Gyula a lexikon negyedik kötetében.
Szerény és diszkrét egyéniség volt, így betegségét is titokban tartotta. A hármas számú klinikai kórházban hunyt el ötven évvel ezelőtt, 1972. október 29-én. A kolozsvári Házsongárdi temető piarista sírkertjében várja a feltámadást.
A mai évfordulót megelőzően az elmúlt napokban Szakál Ádám, a Piarista Rend Magyar Tartományának főnöke, Molnár Lehel és Sárközi Sándor piaristák, Keller Krisztina, a gödi (Magyarország) piarista szakiskola tanára, Bokor Ernő, Grünwald Ernő, Nyerges János, a néhai főgimnázium öregdiákjai, valamint ezen sorok szerzője elhelyeztük a kegyelet koszorúját Reischel Arthúr és a sírkertbe temetett rendtársai sírjára, mécsest gyújtottunk és imádkoztunk lelkük üdvösségéért. Az örök világosság fényeskedjék nekik!
Igen, igen, itt van a december. Aztán még csak egyet-kettő alszunk, és már itt van a Karácsony.
Milyen semmitmondó, ízetlen és fakó ez a szó, ha csak így egyszerűen papírra vetem. Hej, pedig ha ízekre szétszedem, és mint ropogósra sült kiflit egyre fokozódó élvezettel végig elfogyasztom és hozzá nagyokat harapok a múltból, rég elvirult, jóízű kacagások piros rózsái nyílnak újra a szívemben.
Karácsony! Karácsony!
Színtelen és megkopott talán ez a szó, de garmadában rejtőzik benne sok-sok drága emlék és jóleső visszaemlékezés, mint alvó játékboltok lehúzott redőnye mögött a töménytelen csillogó holmi.
Pöttömnyi gyerek voltam még és erősen izgága. Édesanyám idegeit én sodortam jó vaskosra, hogy a mindennapok gondjai hiába verdesték kegyetlen viharzással a családot. A horgonykötél nem szakadt el.
Akkor is éppen a karácsonyt vártuk! (...)
Mert csodálatos volt ez az éjszaka! Sehol egy hangos szó, vagy lármás megmozdulás. Mindenütt csak béke, a szívek békéje és nyugalom, mélységes nyugalom, a lélek nyugalma. Mintha a gondok fekete varjúcsapata messze szállott volna a földről. (...)
Zakatoló szívvel és lüktető halántékokkal lopakodtam az ablakhoz, mert most megoldódik a nagy rejtély, hogy miért zökkent ki az élet, az egész világ a régi menetből és próbált csak egy rövid éjszakára csodálatos irányba fordulni.
Benn a szobában, a szoba közepén, a kisasztalon ott állott sziporkázó gyertyák fényében a kis karácsonyfa. Mellette meg szerteszét tömérdek ajándék. És ott állt édesanyám!”
(Reischel Artúr: Apró fények a téli éjszakában; részlet; megjelent a Jóbarát 1934. december 15-i számában)
(Borítókép: Imádságos megemlékezés és koszorúzás a kultúrát szolgáló piaristák sírkertjében)
