A Herepei-házról és a névadó család tagjairól

A Farkas utcai régi papilak – korabeli elnevezésén az eklézsia háza, utcájának a templom utáni második legrégebbi épülete – építéstörténetének felidézéséhez vissza kell mennünk az időben egészen a 17. századig, a megviselődött egykori Farkas utcai jezsuita templom I. Rákóczi György fejedelem által elrendelt és végrehajtott első korhű műemléki restaurációjának időszakába. A kurlandiai mesterek szakmai hozzáértése régi fényébe varázsolta vissza a református istenházát, melyet még az öreg fejedelem részvételével 1647. június 30-án fel is avathattak. Az időközben elhunyt I. Rákóczi György által elképzelt, és a templom közelségébe tervezett épületek megvalósulását már nem érhette meg. Pedig milyen nagy örömét lelhette volna az Augostino Serena velencei származású olasz mérnök tervezte, emblematikussá vált református kollégium épületében, és a – hihetőleg szintén maestro Serena tervezte – korabeli papilak mára végre értékén kezelt, reneszánsz falfestményekkel díszített tanácskozó termében. Az 1664. június 22-én megszövegezett városi törvénykezési jegyzőkönyv rögzítette az „Orthodoxa Ecclesia” épületének fekvését, mégpedig „az harangláb” és „az régi puszta hely” szomszédságában. A leírtakat az egyházközség 1664. május 30-án datálódott vagyonleltárkönyve is megerősítette. Az alapösszeírás tételei között olvasható a témánk szempontjából legfontosabb tétel: „Vagjon az Farkas utczai Templom ajtaja előtt egy jó öregh” – mai jelentéstartalmában nagy – kőház.  Az említett városi törvénykezési jegyzőkönyv épületünkre vonatkozó kitétele – „Ecclesia haza” – azt is magában hordozza, hogy a konzisztórium tanácstermének szánták.

A Herepei-ház az 1940-es években 

Az épületnek erre a megtisztelő rendeltetésére és a bent folyó munka komolyságára a képírók által a falakon – akárcsak a régi városháza tanácskozó termében – gondosan festett, cikornyásan kígyózó, latin nyelvű mondatszalagok hívták fel a figyelmet. A méretes terem előkelő szerepéről kőből faragott ajtókeretei is árulkodnak. Az ajtókeret szemöldökkövén két reneszánsz rózsa között elhelyezett, barokk jellegű pajzsban a B és A kezdőbetűk mellett olvasható 1651 évszám a megvalósítás korábban már említett időpontját erősíti. A templom körüli épületegyüttes összetartozását tanúsítja, hogy a papilak kő ajtókerete két oldalfelének és a kollégium kapujának kiképzése egyezőséget mutat.

Az Isten oltalma alá helyezett terjedelmes „szála” egyfajta páncélterem szerepét is ellátta, benne helyezték el az egyházközség „kincses” ládáját, benne „az ravasz lakatok őrizte arany és ezüst marhákkal”, vagyis úrasztali edényekkel, „klenódiumokkal” és a református egyház levéltárának becses anyagaival.

A papilak névadó családjának legutolsó férfitagja, Herepei János a gyermekkorában ott látott berendezési tárgyakra így gondolt vissza: „volt egy egyszerű talpas hosszú asztal, s egy viaszos vászonnal bevont magas lábú és magas hátas elnöki karosszék, továbbá három-négy darab X-lábú, lécezett ülésű és hátú szék”, és a 18. században készülhetett, „négy ajtószárnyán egymásnak ellentétesen kifaragott, palmettás díszítésű, polcos szekrény”.

A „jó öregh” régi papilak – tesszük továbbra is próbára emlékezetét – tágas tanácstermének északi oldalán egy sima kőkeretű, keskeny ajtón lehetett belépni a lelkipásztor otthonába, amely két bolthajtásos szobából és a mellékhelyiségekből – konyha, kamara – állt.

Az időközben eltelt évszázadok folyamán az eredeti papilak északi részéhez épített szobák miatt a 17. századi szerényebb jellegű építmény már egész épülettömbbé nőtte ki magát. Az újabb szobák is látványosak, bolthajtásosak voltak, azonban az összképet lerontották a magasan elhelyezett kisméretű ablakok miatt ott honoló sötétség. Ezen a helyzeten Herepei János nagyapja, Herepei Gergely segített, aki nemcsak lelkészi oklevéllel, de mérnöki végzettséggel is rendelkezett. Unokája leírásában: „ezt az épületszárnyat a múlt század ötvenes éveinek elején mai formájára átépíttette, s akkor a mennyezetet nádolásos, sima felszínűre (stukatúrosra) rakatta át, az ajtókat és a kályhákat átcseréltette. Majd a pincelejáratot a mai helyére helyezte, mígnem azelőtt az árkádos tornác padlózatából feltárható ajtóból vezetett le a lépcső.”

A papilak kényelmét Brassai Sámuel is megtapasztalta, amikor az 1830-as években ott bérelt szállást, amíg az Unitárius Kollégium tanára nem lehetett.

Említésre méltó a ház déli felének nyugati oldala, ahol az 1750-es évekből származó széles, boltozott és árkádos tornác terpeszkedett a mai épület derekáig. Utcai végénél kőből faragott kiskapu biztosította a kijárást. Kőkerete kerektalpú pajzsában monogramos évszám, mestere kezdőbetűi és a renoválás ideje olvasható: „A[NNO]D[OMINI] 1751”

Ifj. Herepei Gergely és felesége a parókia kertjében

Herepei János a papilak múlt század második felében látható képét és beosztását is megörökítette: „az utca felőli nagy gyűlésteremből nyílott az épület keleti oldalán a lelkipásztor kétablakos konyhája, amely ma egy szobácskára s egy nagyobbacska, meg egy kicsiny mellékhelyiségre van tagolva. A konyhából nyílott az ajtó a két kisablakos nagy kamrába, amelyben volt a padlásfeljáró is. Ezt további északi irányban fal választotta le egy-két ablakos nagyobbacska szobától, amelyből ajtó vezetett a házvégi egyablakos s a kertre nyíló kétszárnyú, üveges ajtójú kisebb szobába. Az épület nyugati oldalán volt az egyablakos, bolthajtásos nagy előszoba, amelynek vakablaka a tanácsteremmel közös falba volt vágva. Kifelé nyíló üveges ajtaja az árkádos tornácra, mígnem a másik ajtó a konyhába vezetett, az északi falon levő harmadik pedig egyetlen felfelé bevezető lépcsőn keresztül a kétablakos ebédlőbe. Innen az egyablakos nappali szobába, ebből pedig keletre lefelé lépő lépcsőn át a kert felőli utolsó előtti szobába, mígnem északi irányban ugyancsak egy lépcsőn lelépőleg a lelkipásztori irodába juthatunk, annak egy ablaka a kertre, a másik, valamint az azon inneni ajtó az udvarra nyílott. E nagyszoba délnyugati sarkában levő Daniel-kályha mellett volt a keleti falba helyezett kétajtós könyves téka.”

A régi papilakkal kapcsolatos adatok Herepei Jánosnak A Farkas utcai régi papilak c. írásából származnak, amely a Kolozsvár történeti helyrajza c. tanulmánykötetében jelent meg (Kolozsvár, Művelődés, 2004.)

A múlt, a jelen és a jövő szempontjából egyaránt jelentős épület a régi papilak. Mintaszerűen felújított állapotában gyönyörködve sem feledkezhetünk meg azokról, akik személyiségükkel járultak hozzá névadásához. A Herepei család három generációja kötődött életvitelében a 17. században fundált építményhez.

Id. Herepei Gergely Kolozsvárt, 1807. február 21-én született. Lelkészi pályára készült, de a mérnöki pálya iránt is kezdett érdeklődéséből Pesten, 1830 áprilisában „ingeniueri” diplomát szerzett, de 1830 szeptemberétől egy évig újra teológiát hallgatott a göttingai és a marburgi egyetemen.

Id. Herepei Gergely

1832. július 16-án megnősült, feleségül vette Bod Péter dédunokáját, Barthos Esztert. Házasságukból tizenegy gyermek született, akik közül négy érte meg a felnőtt kort. 1835-ben elfogadta a kolozsvári Református Egyházközség meghívását. Népszerűsége és elismertsége miatt 1852-ben első papnak és esperesnek választották. Kolozsvárt, 1859. július 4-én, 52 éves korában ’szélhűdés” (szélütés) vetett véget életének.

Egyik, kéziratban maradt versében hazafiúi vallomása terjesztésre vár: „„Magyar légy, ha Isten / Magyarrá teremtett, / Magyarnak hirdessen / Minden szó, minden tett. // S ha tán nemzetedet / Merik becsmérleni, / Ésszel és erővel / Tudj érte küzdeni. // Kardunk s történetünk / Ez a szent biblia / Magyarnak hírnevét / Ezzel kell vívnia.”

Ifj. Herepei Gergely Kolozsvárt, 1844. december 3-án született. 1870. április 28-án a „N. Enyedi Evang. Reformált Bethlen-Főtanoda gondnoki és tanári kara” kibocsátotta a „papi tudományok” elvégzésének igazolását. 1869-től szülővárosában segédlelkész és kollégiumi osztálytanító lett. 1870. október 8-án elindult Kolozsvárról, hogy két tanéven át a zürichi egyetemen képezze tovább magát. Zürichben tagja volt a Zürichi Magyar Egyletnek, amelynek legfontosabb célja: „Távol a hazától a honfitársakban a tiszta magyar szellemet, különösen az összetartás és hazafiság szellemét megőrizni.” Hazatérése után Kolozsvárt ismét elfoglalta segédlelkészi állását, amelyből hamar előre lépett, 1873. június 2-án lelkésznek választották Kolozsvárt, 1873. augusztus 26-án megnősült, felesége Demeter Ilona, aki az első világháború időszakában a Mária Valéria Leány-árvaház Egylet titkára és önkéntes ápolónő volt. Házasságukból nyolc gyermek született, akik közül egyedül Herepei János érte meg a felnőtt kort.

1879. március 2-án egyháztanácsi jegyzőnek, 1904. szeptember 26-án református egyetemes zsinati póttagnak választották, majd a református kollégium felügyelő bizottságának és a városi iskolaszéknek lett tagja, később a református iskolaszék elnöke, 1914-ig a Kolozsvári Református Egyházmegye esperese, utána tiszteletbeli esperese.

Ifj. Herepei Gergely a Farkas utcai templom szószékén

A Farkas utcai istenházát az általa gyűjtött pénzből kitakaríttatta, amely kortársak szerint „dohos és kriptaszagú” volt. Az erdélyi történelmet idéző epitáfiumokat, címereket közszemlére bocsátva megmentette.

1916. december 8-án lemondott 43 évig viselt papi állásáról és 1917. április 1-jén nyugállományba vonult. Kolozsvárt, 1920. március 16-án, 76 éves korában hunyt el.

Ifj. Herepei Gergely nagyon szerette a parókiakertet, amelyhez erős érzelmek fűzték. Erről Az én kertem c. versében vallott. „Drága kincs e kert énnekem, bármit hisz a világ. / Itt ihleti meg énekem e pár nyíló virág. / Itten érint a szent ihlet ősi templom mellett. / Itt tanultam hinni Istent, szeretni az embert. / Itt szeretnék virágim közt lelni nyugvóhelyet.” Kertjében igazán kényelmesen pihenhetne, hiszen az egykori parókiakert egészen a Király utcáig nyúlt, a végén levő saroktelekre építették fel 1926-ban a Moll Elemér tervezte Református Leánygimnáziumot.

Felesége, Demeter Ilona Budapesten, 1923. március 5-én hunyt el. A gyászszertartást – férje egykori kolozsvári segédlelkésze – Ravasz László dunamelléki református püspök végezte.

Herepei János Kolozsvárt, 1891. október 11-én született. Egy olyan régi erdélyi famíliából származott, melynek tagjai évszázadokon keresztül szolgálták az erdélyi református egyházat, vele a helyi tudományos életet. A családi előzmények, tradíciók megismerése után természetes módon Herepei Jánost is a szellemiség – a művelődés, a kultúra, a tudomány – világa vonzotta.

A Ferenc József Tudományegyetem bölcsészeti karán a latin-magyar-történelem-régészet szakon végzett. 1914. február 1-től a kolozsvári Erdélyi Nemzeti Múzeumnál, majd az Érmészeti- és Régészeti Intézetben dolgozott. Az 1920-as impériumváltozás után a kolozsvári Főtéren folytatott földmunkát figyelve észrevette, hogy a munkások honfoglalás-kori sírokat bolygatnak. Az újságcikkek miatt mentőakciója kitudódott, a politikai jellegű támadások miatt el kellett hagynia munkahelyét. Miután nem tudott szakmai területen elhelyezkedni, 1920. augusztus 30. és 1921. március 23. között a megélhetés kényszerűsége miatt a Török Sándor-féle doboz- és cukorgyárban dolgozott. Ott ismerte meg a hasonló sorsú Tóth Etelkét, akit 1921. június 16-án feleségül vett. Házasságukból 1922. szeptember 29-én megszületett leányuk, Judit Etelke. 1925-ben a négy történelmi magyar egyház alapította Minerva Irodalmi és Nyomdai Műintézet Rt. tisztviselője lett, ahol 1936-ban cégjegyző-főkönyvelő beosztást ért el.

Herepei Judit a családi otthonban

Nem követte elődjei nyomdokát, nem lett lelkipásztor, de szoros kapcsolatban állt egyházával. Az egyházközség képviselőtestületének tagjaként két beadványt szerkesztett: Tervezet egy országos központi református levéltár megszervezése érdekében és Tervezet egy református múzeum létesítése érdekében címen.

Időközben a temetők krónikásává képezte ki magát. 1925-ben beadványt készített a kolozsvári köztemető régi sírjainak megmentésére. 1930-ban az Erdélyi Református Egyházkerület Igazgatótanácsa kérésére összeírta a Házsongárdi temető megváltásra és gondozásra szoruló egyházi jellegű sírjait.

Érdemi válasz hiányában a nyilvánossághoz fordult: Ad memoriam! A házsongárdi temetőkből. Ez lett az alapja a 16-18. századi sírköveket bemutató, A Házsongárdi temető régi sírkövei. Adatok Kolozsvár művelődéstörténetéhez címen megjelent összeírásának.

A Kalotaszegi Református Egyházmegye 1937-ben új vezetőket választott: Daróczi Ferenc magyarvistai lelkészt esperesnek, Kós Károlyt főgondnoknak és Herepei Jánost főjegyzőnek. Akkor időt szakíthatott arra is, hogy megvallassa a kalotaszegi temetők sírjeleit. Ennek lett eredménye A kalotaszegi cintermek, templomok és temetők régi sírkövei címen 2001-ben közreadott gyűjtése.

1938. február 1-jén a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum igazgató-őrévé választották. Gróf Teleki Pál miniszterelnök felkérésére kidolgozta a múzeum fejlesztésének tervezetét, amelynek végeredménye a felállítandó Székely Tudományos és Közművelődési Intézet lett volna. A tervezet Teleki Pál halála után hamvába holt, de 1989 után rendre megvalósult.

1944 őszén a budapesti székhelyű Közgyűjtemények Országos Főfelügyelősége elrendelte az erdélyi múzeumok, levéltárak, könyvtárak legértékesebb anyagainak elmenekítését is. A szentgyörgyi múzeum válogatott anyaga 1945. március 29-én, a zalaegerszegi pályaudvaron bombatámadásban porrá égett.

A bűnbakként kikiáltott Herepei János a kérészéletű bonyhádi Székely Múzeum (1947–50) megszüntetése után (1945-től a Tolna megyébe áttelepült csángó-székelyek között folytatta néprajzgyűjtő tevékenységét) sokáig nem kapott lehetőséget szakmai jellegű munkavégzésre, nyugállományba vonult. Tudományos munkát először 1961 és 1962 között a szegedi Móra Ferenc Múzeum megbízásából végzett. Nagy változást jelentett, amikor Keserű Bálint és a József Attila Tudományegyetem Magyar Irodalomtörténeti Intézete jóvoltából 1965–1971 között lehetőséget kapott három gyűjteményes kötet összeállítására. 1988-ban megtörtént a csoda, a határon túli magyarság iránt elkötelezett Zöld Ferenc, az Akadémiai Kiadó igazgatója jóvoltából megjelent A Házsongárdi temető régi sírkövei. Adatok Kolozsvár művelődéstörténetéhez c. sírjel-gyűjteménye. A nagyon várt „erdélyi miraculum” afféle „magyar csoda” lett, az előszóból kimaradt a szerző zárógondolata: „Szeretném, ha könyvem áttanulmányozása után Te is azt éreznéd, hogy ennél a darab helynél szebb, emlékekben gazdagabb magyar föld nincsen is e világon! De ha netalán mégis csalódnál, hidd el, nem az emlékekben van a hiba, hanem csak az én gyarló tollamban.”

Élete legnagyobb élményeként, halála előtt két esztendővel – 24 évnyi távollét után – leánya minden akadályt elhárító, leleményes szervezőtehetsége révén hazalátogathatott Kolozsvárra. A Farkas utcai templom előtt készült csoportképen éppen egykori szülőházát, régi papilak-otthonát simogatta hűséges tekintetével.

Herepei János a Farkas utcai templom előtt László Dezső és Imre Lajos között. Mögötte leánya, Judit 

Szegeden, 1970. október 30-án hunyt el. László Dezső esperes, a Farkas utcai templom lelkésze jövőbe mutatóan írta leányának, Herepei Juditnak szóló, részvétét tolmácsoló levelében (Kolozsvár, 1970. november): „Neve után utódja nem maradt, de a Herepei nevet egyházunk sohasem fogja elfeledni, vagy történetéből kiiktatni. […] Ő örökre a mi gyülekezetünk és Krisztus egész egyházának tagja lett.”

Szabó T. Attila részvétnyilvánítása (Kolozsvár, 1970. november 9.) nemcsak a címzettnek, Herepei Juditnak szólt: „Édesapádban egy nem erre a világra való embert vesztett el a család és egy rendkívüli gondolkodó-kutató-főt a magyar tudományosság. Ha valaki pótolhatatlan, Ő az. Olyan lélekkel senki sem fogja a könyvtárakat bújni, mint Ő és a múzeumi darabokat sem fogja kezébe senki olyan hozzáértéssel, mint Ő tette egy életen át.”

Érdeklődéssel várom, melyik idézet kerül – az öreg termeket birtokba vevő fiatalság okulására – hamarabb a Herepei-ház egyik üres falrészére. 

Judit leánya – asszonynevén Baróti Józsefné, majd első férje halála után Bedő Árpádné (1922–2010) –, a Herepei család utolsó tagja, missziónak tekintette édesapja hagyatékának megőrzését és emlékének további átörökítését.

Herepei Jánosnak a sepsiszentgyörgyi menekülés után már nem volt lehetősége hazatérnie szülővárosába, hogy otthon folytathassa, majd befejezhesse nagy ívű tudományos elképzeléseit. Az sem adatott meg számára, hogy édesapja és korán elhalt testvérei mellett nyugodhasson a kolozsvári családi sírban. Neve ezért csak jelképesen olvasható ifj. Herepei Gergelynek a Házsongárdi köztemető lutheránus-evangélikus részében magasló síremlékén.

Részlet a parókia kertjéből

Mindezek alapján dönthetett úgy Herepei Judit, hogy utolsó kívánságaként, jelképes gesztusaként, famíliája utolsó képviseletében szülővárosa temetőjében, családi sírjukban lelje meg az otthon érzését keltő öröklétet. A kálvinista zsoltárok győzedelmes dallamai mellett nagyon szépen búcsúztatták, az általam levitt urnája elhelyezésekor azt éreztem, hogy abban a pillanatban minden máshol nyugvó Herepei Kolozsvárra repatriált, s ott végső otthonra talált.  A Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyház vezetősége jóvoltából a lejárt sírhelyet megválthattam. Ezt a feladatot valakinek két évtized múlva is fel kell vállalnia, hogy a most emlegetett családra ne csak a róluk elnevezett épület emlékeztessen.

Nézegetem a tökéletesen felújított régi papilakot és valaminek a hiányát érzem. Nézegetem az ódon épületről készült, Monarchiabeli fényképeket, amelyek egyikén rokonok s barátok vannak az épület északi része elé telepített kertben, és olvasgatom Ravasz László gondolatait, melyet ifj. Herepei Gergely egykori segédlelkészeként búcsúztatásakor mondott: „Az ódon templom tőszomszédságában volt a külsőleg rideg parókia mögött a magas fallal körülvett kert, ahol borostyán nyílt, fűszeres szőlők kötöttek, méhek zsongottak olyan csöndben és olyan magányosan, hogy kíváncsi idegen szem oda be nem tekinthetett, csak ha barátságos vendégként tért be a házba.”  A halál hatalmát tanúsító sok elhunyt után felüdülés az élő természet, az egykori parókiakert felemlegetése. Vajon nem ez hiányzik tökéletesen felújított épületünk környezetéből? Az élet…

A cikk illusztrációi Sas Péter gyűjteményéből származnak.

Borítókép: Rohonyi D. Iván