A kolozsvári Bereczki Szilvia Tímea írta a legeredetibb mesét a Tekergő Meseösvény Egyesület pályázatának felnőtt kategóriájában
Édesapám sokat dolgozik. Folyton más országokba jár, ahol aztán mindenféle csodás dolgokat lát, és sok-sok fényképet küld haza nekünk. Édesanyám pedig titkárnő, rengeteg papírral és sok írással, sűrű fekete betűkkel foglalkozik nap mint nap. Így keveset játszanak velem. És Panni is olyan távol lakik… Nemrég költöztünk ebbe a kicsi faluba, és én azóta nem is láttam őt, csak a saját kezünkkel rajzolt képeslapokkal tartjuk a kapcsolatot. Ő Kolozsváron maradt, és jövőben ott folytatja tovább az iskolát.
Én még csak ötéves vagyok. Keveset szoktam az óriási házban lenni. Kicsit félek itt egyedül. Olyan sok szoba van benne, édesapa pedig sehol. És édesanya is csak ritkán játszik velem. Egyedül pedig nem is élvezetes. Ilyenkor általában sírok. Néha van, hogy hangosabban, mert ha nem vagyok elég hangos, akkor édesanya meg sem hallja és nem jön oda hozzám. Pár hónapja fejlesztettem ki ezt a hangosan síró képességemet, de nem sokat használ… Amikor Kolozsváron éltünk, sokat játszott velem az anyukám, szaladgáltunk az óriási, zöld parkban és jártunk a színes játszóterekre, de mostanában ez nem így van. Azt mondogatják, hogy azért költöztünk el, mert egyre több a munka, és csendesebb környezetre van szükség. Ez igaz is, csend van ebben a faluban, de a szüleimnek egyre kevesebb az ideje rám, és még testvérkét sem akarnak nekem adni. Szóval, amikor sírok, édesanyám rohan fel az emeletre, csak úgy repül a csigalépcső hideg korlátját fogva, és hoz nekem egy nagy képernyős, csúnya színekkel virító négyzetet. A hátán egy alma jel van, és ők telefonnak nevezik. Mindenféle dologra rápöccent az ujjával és elindít egy csúnya mesefigurákkal teli rajzfilmet. De ebben minden olyan lapos és élettelen. Ilyenkor jobban kezdek sírni, ő megölel és elmondja, hogy a telefon jó játék, lecsendesít és neki most dolgoznia kell. Este majd játszunk, mondja, de én estére mindig elálmosodom, és mielőtt játszani kezdenénk, már alszom is.
Elárulok egy titkot: azért vagyok estére ilyen nagyon fáradt, mert egyik hangosan sírós napomon, amikor édesanya a hangosság ellenére sem hallott meg, felfedeztem valamit az óriás házunk még óriásibb kertjének a végében: egy tekergő ösvényt. Ez az ösvény elég széles, és az elején egy kicsit ijesztő is, mert telistele van zöld bozóttal, tüskével és felhőkig érő levelekkel, bokrokkal. De én igazából bátor kisfiú vagyok. Csak a nagy házban félek egyedül. Itt az ösvényen nem, és egyik nap szereztem magamnak egy kardot is: a szomszéd néni régi sarlóját vettem el. Furcsa ez a sarló szó, eddig sosem hallottam, a néni mondta nekem, hogy ők régebben ezzel vágták a gabonát, de már ütött-kopott, régi és igazából használhatatlan is, így kidobta a szemétbe. Én tudom, hogy az valójában egy kard, de nem akartam szólni a néninek, mert néniknek nem való a fegyver, és talán még meg is sértette volna magát, hisz olyan öreg szegényke. Szóval elcsórtam a szemétből, és azóta igazi katona vagyok, igazi karddal és egy saját ösvénnyel.
A kardommal kitisztítottam az ösvény bejáratát, és egy ámulatba ejtő dologra tettem szert. Egy icipici falucskára, amely több száz lépésnyire kezdődik, az ösvény közepétől. Itt sok kékre festett, kicsi ház emelkedik, mindegyik csak egyszobás és egyforma. Sosem láttam még ilyent! Kolozsváron minden nagy volt és más színű, ezek azonban mind-mind kékek. Az elején azt hittem, hogy beléptem a törpék birodalmába. Sokáig csak egy odvas fa mögül mertem bámulni az ott lakókat. De hamar rájöttem, hogy a házak tulajdonosai is mind ugyanolyan emberek, mint én. A tekergő ösvény kettészeli a falucskájukat, és ezen a részen, a poros úton minden este színes mulatságokat tartanak. A lányok haja kettőbe van fonva és mindannyian színes szoknyát viselnek, gyöngyökkel és zörgő láncokkal díszítve, a nénik fején kendő is van, de az is olyan vidám, díszes és virágos. A bácsiknak hosszú a bajusza, és hatalmas kerek karimájú kalap van a fejükön. A gyerekek cipő nélkül járnak, úgy játszadoznak a mezőn, de amikor az ösvényen a faluba akarnak menni, akkor felveszik az ünnepi kiscipőjüket. Egyik este sötétedéskor észrevett egy nagykalapos bácsi, és odahívott magukhoz. Dörmögő hangú volt és pocakos. Megkérdezte, hogy mit keresek ott és miért leskelődök utánuk. Kissé megszeppentem, nem akartam én leskelődni, de ők olyan érdekesek voltak, sosem látott emberek és szokások tárultak elém, amíg őket figyeltem. Elmondtam, hogy én csak azért jöttem ide, mert sírtam, és anyukám telefonnal akart vigasztalni, de én nem szeretem a telefont, és ez az ösvény olyan mágikusnak tűnt, s amit itt rejt magában, az tényleg színes és hangos, és nevetős, nem olyan, mint a telefonban az emberek. A bácsi megsimogatta a hajam és arra kért, hogy ne mondjam el senkinek a rejtett ösvény titkát, hisz ezt csak az ő népük ismeri, a falusiak nem tudnak róla. „Az ő népük?” - kérdeztem. Hát az milyen? Sok nép is van, nem csak egy egész? - tűnődtem. Majd hangosan nevetni kezdett és azt mondta, majd megmutatja, hogy milyen is az ő népük, akiket mindenki úgy nevez, hogy cigányok.
Aznap későn ment le a Nap, így ott maradhattam a mulatság kezdetére. A tekergő ösvény megtelt élettel. A gyerekek teleszórták virágokkal, a fiatal lányok pedig énekelni és táncolni kezdtek. Meghallották ezt a bajuszos fiúk is, és egy egész zenekart alkottak. Volt ott hegedű és csörgős dobok, majd gyönyörű muzsikába kezdtek. Az én kezem is megfogták, egy zöld levelekből font koszorút tettek a fejemre, és táncba hívtak, megtanítottak arra, hogy hogyan emeljem minél gyorsabban egymás után a lábaim a zene ritmusára, és még egy csörgős dobot is a kezembe adtak. Nagyon élveztem ezt az estét. Majd a táncos mulatság után egy nagy tábortűz mellé ültünk, és a felnőttek mesélésbe kezdtek. Meséltek a tekergő ösvény történetéről, a cigányok népének múltjáról, arról, hogy az ösvény mindig végigkísérte ezt a népet, és sok-sok mesét, történetet és mulatságot rejt magában. A tekergő ösvény eljuttatja a meséket a világ különböző sarkán élő emberekhez. Engem is eljuttatott hozzájuk, a mesékhez, a mulatsághoz. Akkor este hallottam, hogy a tekergő ösvény addig tekereg és tekereg, amíg összeköti az embereket, amíg közös történetet teremt két ember között. Sok érdekes dolgot tudtam meg azon az estén a cigányoktól. És még táncolni és mesét mondani is megtanultam. Sőt még azt is megtanultam, hogy mesét mondani a saját fejemből sokkal jobb, mint valamilyen csúnya rajzfilmet nézni édesanyám csúnya telefonján.
Ezen az estén kicsit később értem haza, anyukám már mindenhol keresett. Nagyon meg volt ijedve, és azt mondta, hogy már akarta hívni a rendőr bácsit is. Megvigasztaltam őt, mert sírni kezdett. De a telefont kivettem a kezéből, hisz nem ezzel kell vigasztalódni, hanem valami mással, majd a hajára tettem a koszorúm és nagy mesélésbe kezdtem. Meséltem neki színes táncról, figurákról, kék házakról és cigányokról. Meséltem neki egy tekergő ösvényről, és az ösvény varázserejéről. Azóta többször látogatom a cigányokat, és lassan már a nyelvükön is tudok beszélni. És ami a legjobb, azóta édesanyám is minden sírásomkor egy mesét mond nekem a telefonja nélkül. Úgy tűnik, tényleg hatalmas a tekergő ösvény varázsereje!
