Létérdekünk – az öngyilkosság
Vissza

Létérdekünk – az öngyilkosság

A franciául és németül is sugározó kulturális tv-adó, az Arte, vasárnap este tanulságos műsort közvetített A civilizációk története című sorozat keretében. Az adás ezúttal teljes egészében a háborúkról szólt. A sumér, a kínai, az egyiptomi a dél-amerikai kultúrák keletkezéséről, térhódításáról és hanyatlásáról.

A dominanciaharcok számos történész által bemutatott és kommentált történetének tanulságait a narrátor azzal az – amúgy evidens, de engem, s valószínűleg még számos hozzám hasonló naiv humanistát megdöbbentő – tétellel összegezte, hogy „a háború voltaképpen a civilizáció motorja”. Háborúk nélkül talán soha nem lábalhattunk volna ki a vadászó-gyűjtögető életmódból.

A pattintott obszidián csupán a dél-amerikai őslakosok egymással folytatott harcaiban válhatott azzá a nyílheggyé, amely aztán fejlett civilizációt alapozhatott meg, s amely szellemi teljesítményeiben az inka kultúrában csúcsosodhatott.

A nagy civilizációk mindig gyilkos és – a szó minden értelmében – pusztító háborúk romjain épültek fel, és akkor omlottak össze, amikor az immár túlságosan kifinomult társadalmak, a civilizációs erőszak barbár értekeitől mindinkább a kultúra, az erkölcs, a művészet, a tudomány értékei felé fordultak. Az újabb barbárok ekkor ugyanolyan könnyűszerrel bánhattak el velük, mint ahogyan ők a korábbi „civilizációk” népességeivel.

Az adás szakemberei úgy vélték, hogy a legnagyobb mérvű pusztítás a gyűjtögető-vadászó civilizációk és a mezőgazdálkodás közti átmenet időszakában következett be. Az immár helyhez kötött népességek az élelmiszerbőségre alapozva mind impozánsabb építményeket hoztak létre, részben kultikus, részben önvédelmi okokból, hiszen a hirtelen nyakukba szakadt bőséget immár meg is kellett védelmezniük. Igaz, a mezőgazdálkodás és az építészet újabb és újabb aritmetikai, geometriai és csillagászati felfedezéseket tett szükségessé. S ezeket a szellemi értékeket át kellett menteni a következő nemzedékekre. Minden kultúra megteremtette, vagy a korábbiak vívmányainak átalakításával létrehozta saját írásrendszerét is.

A városokat és erődítményeket sorra lerombolták ugyan, néha még a kulturális intézmények is erre a sorsra jutottak (gondoljunk például csak a legemlékezetesebbre: az arabok által felgyújtott Alexandriai Könyvtárra), a „fejlődés” azonban – amely voltaképpen újrakezdések végeérhetetlen folyamata volt – továbbra is utat tört magának.

Ez a gondolatmenet lényegében nem is lett volna különösen új, hiszen alapvonásaival már Oswald Spengler A Nyugat alkonya című művében találkozhattunk, s a fasizmushoz és a kommunizmushoz hasonló ideológiák is hasonló megfontolásokon alapultak. (Az utóbbiak esetében az esedékes világháború már minden háború végérvényes felszámolásának utópiáját ígérő világforradalomként jelenik meg.)

A második világháborút követően a háborúk és forradalmak apológiájának ellenében született meg a liberális demokrácia elmélete, amely az egyetemes emberi jogokra, a társadalmi igazságosság Rawls-i tanaira, valamint a végeérhetetlen progresszió hittételeire alapozva a szabadság, egyenlőség, testvériség guillotine-talanított jakobinus eszméinek megvalósítását ígérte. S ezzel az angolszász ihletésű örök békét. De valahol homokszem kerülhetett az új ideológia gépezetébe is, mert a liberális demokrácia vezető állama maga is folyton háborúskodásokra „kényszerült”. Alig volt sarka a világnak, ahol ne maguk az amerikaiak kezdeményeztek volna kisebb-nagyobb háborúkat. Ráadásul még azután is, miután a kommunista blokk meghatározó hatalma, a Szovjetunió szétesett, s maga az Orosz Föderáció – hatalmas hadereje ellenére is – viszonylagos jelentéktelenségbe zuhant.

Mára mintha a Nyugat maga is visszatérne az alaptételhez, miszerint a háború a civilizáció motorja. Ez a motor ma már a csaknem százesztendős béke nyomán Európában is itt dübörög. Nem csak az oroszok és az ukránok ölik egymást fáradhatatlan buzgalommal, de az Európai Unió és Amerika is nyakig benne van a civilizáló lendületben, amennyiben pénzzel, fegyverekkel, cyber-asszisztenciával és ideológiával segíti az ukránokat. Kínáról, Indiáról, Brazíliáról nem is beszélve, amelyek viszont az oroszok mellett foglalnak állást. Az orosz-ukrán konfliktus tehát csupán valamiféle kezdetnek tűnik…

Minden jel arra vall, hogy mind közelebb kerülünk a modernizáció eltökélt továbbvitelének esélyeit garantáló harmadik világégéshez. Fiaink még rámennek a dologra, de unokáink már egy letisztult, szabad világban élhetik életüket…

De ez még a kisebbik baj. A háborús egymásnak feszülés hevében ugyanis a szemben álló felek a legkisebb aggodalom nélkül vágják sutba a környezetvédelem korábban szentnek hirdetett eszméit és gyakorlatát. Annak ellenére, hogy a háború árnyékában aszályok, megfékezhetetlen erdőtüzek, pusztító özönvizek jelzik nap, mint nap, hogy előbb-utóbb már csak a természet ellen folyó világháború is elégséges lehet az emberiség teljes pusztulásához…

Arról nem is beszélve, hogy a mezőgazdálkodásra való áttérés óta sajnos egyéb is történt. „Az obszidián nyílhegyek helyett ma már mindkét oldalon hegynyi atomfegyver áll készenlétben arra, hogy az ellenséges államok – végszükség esetén – „megvédhessék magukat.” Nyilván „kölcsönösen”. Hiszen ez esetben önmagam megvédése már végképp csak a másik elpusztítása révén lehetséges. Azaz egymást kell elpusztítanunk, hogy életben maradhassunk. Mert csak az maradhat életben, aki az „első csapást” kezdeményezi, így aztán végső esetben mindkettőnek „létérdeke”, hogy azt tegye.

Van ebből a csapdából kiút?

A kölcsönösen előnyös együttműködés stratégiája – vélte az egyik szakember. Azaz a valóságos demokrácia. Az államokon belül és azok között. A kérdés csak az: mikor, kik és miben dönthetnek. Erre a kérdésre válaszol a szubszidiaritás elmélete. Mindig azok, akiket a döntések közvetlenül érintenek. A valóságos demokráciákban a többségi elv sem jelenthet a kisebbség fölött gyakorolt diktatúrát, hiszen senkinek nem kell helyeselnie a többségi döntést, ha nem ért egyet vele, de el kell fogadnia, hiszen más esetekben mások is elfogadják majd a számukra kedvezőtlen többségi döntéseket. Így végső fokon mindenki nyer. Akárcsak a sportban.

Csakhogy efféléről egyelőre szó sem lehet. Még a sportban sem. A civilizált Nyugat újabban még az orosz sportolókat is száműzi békés versengésből.

Apróság, de félő, hogy jelzés értékű…


EZ ÉRDEKELHETI
MÁSKÉP(P) ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

„Biztosan nevetünk majd Katával, ha ...
VIDEÓ – Tűzijáték a Szent ...
VIDEÓINTERJÚ – Surányi Ildikó: a ...

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ